„a függöny mögött"

Mára teljesen önazonos vagyok a színpadon

Interjú Dobra Marával

“Mára teljesen önazonos vagyok a színpadon”

Interjú Dobra Marával

Egy család, ahol mindenki a zenét választotta, kivéve egyet, akinek a balett volt a szerelme. De mit csinál egy fiatal lány, ha mégsem oda szánja a sors? Hogyan éli meg a nőiességét, találja meg a saját hangját és áll ki a színpadra később, mint színésznő? Dobra Mara mesélt nekünk női sorsokról, zenéről, az anyaságról és a most bemutatott előadásukról is.

Október 21-én volt a bemutatója O. Horváth Sári Hitler ABBA-t énekel című darabjának a Pinceszínházban. Mire számíthatunk egy ilyen előadásnál?

Ez egy abszurdba hajló, kissé elrajzolt, mégis húsbavágóan ismerős történet. A darabban két idősík találkozik: Angela Merkel és az Abba egyik énekesnője egy óriási viharban menedéket keres egy elhagyatott hotelben, ami korábban egy Lebensborn otthon volt, vagyis egy náci fajfenntartó intézet. Közben egy párhuzamos valóságban megérkezik az otthonba Hitler sofőrjével, Erikával. A szereplők a történelemhez és saját történetükhöz való viszonyát boncolgatja az előadás, a náci karakterek esetében azt, hogy ki hogyan válik a rendszer emberévé, mit hoz ki belőle, és láthatjuk az összeomlásukat is. Sári darabjaira jellemző ez a többdimenziós, áthallásos történetmesélés, ahogy itt is.

Milyen ez a sofőr?

Erika számomra egy Marilyn Monroe érzékenységét idéző figura. Amúgy egy átlagos, bájos nő, aki nem tud azonosulni azzal, hogy csak akkor nő egy nő, ha gyereket szül Németországnak. Titkárnőként dolgozik, és egy véletlen folytán megmenti Hitler életét, aki megkedveli és maga mellé veszi. Egy olyan karakter, aki sodródik az eseményekkel, amíg el nem jön a fordulópont, amikor döntenie kell.

Mennyire áll közel hozzád ez a karakter?

Nagyon el tudtam képzelni magam a szerepben. Egy szőke naiva, aki majd atomjaira hullik az előadás során, nekem testhez álló! Ugyanakkor ez egy súlyos előadás, nagyon súlyos mondatokkal. Érzem, hogy megterhelő, de ez természetes, a színész mindig megérzi magában, amit éppen játszik, ezt nem lehet kikerülni.

Melyik volt a legnehezebb előadásod?

Az egyik legdurvább talán az Édes Anna volt, aminek fizikai tünetei is lettek. Anna folyamatosan arról beszél a darabban, hogy nem bír enni, és én is hihetetlenül lefogytam a premierre. Mondjuk ennek persze örültem, de viccet félretéve, az előadások után órákig nem tudtam magamhoz térni.

Egy-két éve játszottam egy tizenhat éves prostituált cigánylányt, és mivel az előadás valós kutatásokon alapult, nagyon mélyre ment mindig. Akkor reggelenként már egyik porcikám sem kívánta a színpadot. Abban az előadásban tanultam meg igazán sírni, az utolsó húszperces jelenetben csak folytak a könnyeim minden erőlködés nélkül. Simon Balázs, az előadás rendezője szokta mérni az előadások energiáját, a rezgéseket. Volt, hogy ránk és a nézőkre is kötöttek pulzusmérőket. Ha együtt lélegzik a néző a színésszel, akkor együtt élhetnek meg érzelmi hullámokat, vagy ha valami kizökkentő történik a színpadon, megszakadhat ez az összekapcsolódás. Mostanában a Jurányiban játszott “Hatás alatt” előadások reggelein ébredek gombóccal a gyomromban, amelyben egy társas magányban szenvedő családanya belső világába engedjük be a közönséget.

A legcsodálatosabb dolog a színházban az együtt lélegzés a nézőkkel, amikor van lehetősége egy színésznek arra, hogy hasson. Én alapvetően zárkózott vagyok, a legcsendesebb voltam az iskolában, de azt hiszem értem és érzem az embereket elég pontosan, főleg ezekben a pillanatokban.

Talán nem véletlen, hogy most is egy nagyon izgalmas női szerep talált meg téged. A nőiség témakörével foglalkoztok az E-Mancik Színházi Manufaktúrával is három másik művésznővel. Mikor érezted azt, hogy fontos erről beszélni?

Annak idején elkezdtünk versekkel foglalkozni, és azt tapasztaltuk, hogy van erre igény. Női költők műveiből válogattunk össze egy estet, de azt éreztük, hogy hiányoznak még személyes vonatkozások, így kerültek elő tőlünk is rövidek, hiszen mind a négyen író emberek vagyunk. Született egy mix a szövegekből, ezt megmutattuk Máthé Zsoltnak, aki javasolta, hogy váljon külön a két anyag, így született meg a Verslábak neccharisnyában és a Szomjas férfiak sört isznak helyettem előadás, amit aztán Zsolt is rendezett. Vannak bizonyos témák, amik nincsenek jól kibeszélve, sok embernek fellélegzés, hogy ezeket mi kibeszéljük velük, nekik, helyettük.

És ezt folytattuk is, van egy második része az előadásnak, a Válogatáskazi, avagy szomjas fiúk tolják a kakaót, ami a kislány léleknek a felnőtté válását járja be, óvodás kortól az érettségiig, a szüzesség elvesztéséig. Majd tervezünk még eggyel beljebb lépni, a nagyanyáinkhoz visszamenni, hogy miket hozunk tőlük. Ez egy jó nagy merítés lesz.

Ennyire nagy hatással volt rád a nagymamád?

Nagyon, és ez egy szuper utazás számomra. Megpróbálok rendet tenni bennünk, az ő, és az én fejemben is. A nagymamám egy karakteres, nehéz és büszke ember volt, és én hasonlítok rá a legjobban külsőleg-belsőleg is. Furcsa, de nagyon jól kijöttünk mi ketten, valamitől erős kapocs volt köztünk, nem is tudom… Talán ha van egy generációs rálátás, az könnyebbé teszi a kapcsolódást. Már nem él, mégis most a ki nem mondott közös dolgainkat próbálom a felszínre hozni.

A kislányodból is építkezel?

A Válogatáskazinál magamhoz mentem vissza, sok kislánykori emlékemet írtam bele. A saját darabkáimat szedtem össze, viszont a játékomban az egyik barátom például teljesen a kislányomat látta a színpadon, amikor a fiatalkori szövegeket mondtam. A bennem élő gyerek picit biztos valahol maga a gyermekem, a kis Bodza. Olyan furcsa, hogy én nem készültem tudatosan anyukának, mégis mindig a kislányomról beszélek. A mai napig ámulattal tudok rábámulni, hogy nekem van egy lányom, egy csodálatos lény. Ugyanakkora meglepetéssel fogadom ezt minden egyes nap, mintha csak épp most kapták volna ki belőlem, szürreális érzés ez.

Hogy hogy nem terveztél gyereket?

Kishúgomnak elég korán lettek gyerekei. Ők Németországban élnek, de egész kisbaba koruktól sokat voltam velük, saját gyerekeimként szerettem őket, és úgy éreztem, hogy így velük teljes is az életem. Nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Aztán Bodza egy nagyon friss kapcsolatba született bele. Nagyon rövid idő után döntöttünk úgy, hogy gyereket szeretnénk. Elég hirtelen vagyok, és ez itt sem volt másképp. Persze az elején mindenki furcsállta ezt a kapkodást, de el sem tudom képzelni az életemet nélküle.

Nagyobb felelősséget érzel nőként ebben a szerepben, hogy kislányod született?

Az, hogy lányom van, nagyon tud tükröt tartani, és sokat tanulok magamról, de szerintem ezt minden anyuka elmondhatja. Hatalmas szerep ez az anyaság dolog. Azon gondolkozom közben, hogy az öregedéstől egyáltalán nem félek, egyre jobban érzem magam a bőrömben, lehet, hogy ez neki is köszönhető. Úgy érzem, mintha egy utazásban lennék, ami végén a gyermeki lényhez talán majd egyszer vissza tudok találni. Bár amúgy sosem voltam egy teljesen kifejlődött felnőtt példány.

Nem féltél, hogy színésznőként nehéz gyermeket vállalni?

Volt egy rövid időszak, amikor egzisztenciális félelmeim voltak, hiszen a szabadúszás ilyen szempontból pokoli tud lenni. De ma már nem foglalkozom ezzel. Most elkezdtem vágyni a társulati létre, annak az előnyeire, de nem tudom, hogy való-e nekem. Sok minden talált meg ebben az időszakban, például mostanában rengeteget írok, és majd szeretnék ezzel is kezdeni valamit. Illetve az elmúlt években elkezdtem újra zenekarosdit játszani, és most meg is kaptam az igazán nekem való embereket, az I Love You zenekart, ahová eredetileg zongorázni mentem, de most már énekelek is az együttesben. Nagyon sokat ad nekem a fiúkkal a közös zenélés, és bár még az elején vagyunk a dolognak, igazán izgalmasnak ígérkezik az egész, inspiráljuk egymást, jó csapatot alkotunk.

Van benned megbánás, hogy a színházat választottad?

A kőszínházi lét után a szabadúszás kezdetekor belegondoltam, hogy a testvéreim zenészként külföldön mennyivel szabadabbak. Én itt röghöz vagyok kötve, és ugyan nagyon szeretek itthon élni, mégis sokszor ezt éreztem. A zene erejét mindig is jobban értettem, természetesebb volt számomra. Nem akartam mindig is színésznő lenni, csak ez a közlésforma volt számomra a legalkalmasabb. Nem lettem zenész, sem táncos, de beszélni végül is tudok, így itt kötöttem ki.

A zenét és a képzőművészetet sokáig a színháznál feljebbvalónak éreztem, többre értékeltem. A színház ehhez képest egy sokkal kétkezibb műfaj. És nem lettem zenész, talán mivel láttam, hogy a húgaim mennyire jók abban, amit csinálnak. Én nem gyakoroltam annyit, inkább balettra jártam, akkor épp azt akartam csinálni.

Mi lett a balettel?

Kiderült, hogy nem az az alkat vagyok, és gyerekként nem tudtam elképzelni, hogy kortárst táncoljak, én a balettbe voltam szerelmes. Az egyik mesternőm megmondta félidőben, hogy ha a balettot választom, tízszer annyit kell gyakorolnom, mint másnak, és akkor is csak a hátsó sorban fogok táncolni az Operában. Ekkor tizenkét éves voltam, de még két évig gyűrtem magam, mielőtt elengedtem volna. Most vettem egy spicc cipőt, és érzem, hogy itt az ideje az újrakezdésnek. Titkos vágyam, hogy a balettel még kezdjek valamit.

Hogy fogadtad ezt akkor gyerekként?

Nagyon rosszul. Amikor nem vettek fel az intézetbe, az egy nagy törés volt az életemben. Utána még próbálkoztam, jó magántanárokhoz jártam, de az alkati dologgal nem lehetett mit kezdeni. Ami megmaradt a balettból, hogy egész életemben fogyókúrázom. Akkor látom magamat szépnek, ha természetellenesen vékony vagyok, és ez csak akkor lehetséges, ha nagyon nem eszem, és ilyen ritkán van. Ez egy állandó program nálam, a súlyommal való törődés. De mára elfogadtam ezt, és tényleg sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

Csináltunk egy előadást Mitakaratükör címmel, ami konkrétan két párhuzamos monológ arról, hogy mit és hogyan dolgozunk magunkon és ez honnan ered, nagyon szerettem. Az egyik szerep azt képviselte, hogy nem kell tökéletesnek lenned, bárhogyan teljes vagy, fogadd el magad, míg a másik, az én oldalam meg azt, hogy minden körülmények között ki kell hoznod magadból a maximumot. Ezek az előadások mind feldolgoznak bennünk valamit.

Nekem mindig bevésődtek a különböző megjegyzések, hogy például egy nagyon vékony test mennyire vonzza a szemet a színpadon, ezek akaratlanul is beleégnek az ember tudatába.

Hogyan tudod ezeket elengedni?

Nekem a futás egy meditáció, fontos dolgok előtt mindig futok. Nagyon impulzív vagyok, és a sportban tudok lenyugodni, vagy most épp a zenekari próbákon, akár a nagy vizek partján, vagy a kislányommal. Nem akarnék visszamenni az időben, mert nincs erőm még egyszer végigcsinálni a dolgot, mindig mindent kimaxoltam. Már fiatalon is az öregkort vártam, amikor már nem lesz annyi feladat, és tervezgettem, hogy majd végre mennyit fogok olvasni. De igazából nem hiszem, hogy valaha meg fogok változni, akkor is pörögni fogok.

Mennyire vagy elégedett magaddal most?  

Egyik tanárunk az Újszínházban, drága Gosztonyi János tanár úr mondta egyszer, hogy egy színésznek van egy pont az életében, amikor összeérik a kora, az érettsége és a színészi tapasztalata, és akkor tud kiteljesedni igazán. Én azt érzem, hogy most így negyven éves koromra értem el, hogy igazán önazonos tudok lenni a színpadon, és remélem szép lassan majd minden másban is. Hosszú folyamat volt.

A Pinceszínházi bemutatón kívül mi vár még rád?

Az E-Mancikkal november 30-án mutatjuk be az új verses előadásunkat Verslábak HAZAfelé – kis magyar közérzet címmel az RS9 Színházban, illetve készülünk egy koncertszínházi előadással is, a Dicsőséges Nagyurak Lányzenekar országos turnéjával, aminek a bemutatója valamikor év elején lesz a Gödör Underground Klubban.

De az I Love Youval is vannak egész konkrét terveink. A zenekar klasszikus dalainak újragondolása mellett elkezdtek megszületni az első közös számok, amiknek az eredménye várhatóan egy nem finomkodó, de lüktetően érzelmes album, egy balladagyűjemény lesz. A zenekarral a következő koncertünk karácsonykor, december 24-én lesz a Gödörben, szóval lehet minket kérni a fa alá. Érdekes, hogy most, ennyi idősen kezdem megtalálni a saját hangomat, most kezdem igazán érezni, mi a jó irány. Hát, későn érő típus vagyok.

 

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Ruha: Vetlényi Alma

email:
info@qlissza.hu
0%