“Minden nap úgy kell felmenni a színpadra, mintha az lenne az utolsó alkalom”
Interjú Kovács Patríciával
A szabadúszó évek után ismét a Vígszínház színpadán áll, de a képernyő sem idegen tőle. Kovács Patrícia mesélt nekünk a fiatalkori álmokról, mesterekről, az anyaságról és természetesen a közelgő bemutatókról.
Idén tavasszal neked ítélte a közönség a Glamour Women of the Year Az év színésznője díjat és az ELLE Awardson is te lettél a legjobb színésznő. Milyen érzés volt, amikor megtudtad?
Meghatódtam és nem is számítottam rá, hogy mind a két díjat megkapom. Az utóbbi időben nem volt nagy filmes vagy tévés munkám, ami szerintem a közönségdíjaknál sokat számít, így talán ez azt is jelenti, hogy az emberek járnak színházba. Eleve nagyon örülök amikor a néző dönt, minden szakmai díj, amit az állam ad kicsit visszás valahol, akárki is van hatalmon, hiszen nem feltétlenül teljesítmény alapján osztják, de a közönség díjai egészen mások.
Érzel valamilyen felelősséget a díjjal kapcsolatban?
Abszolút nem, hiszen nem a díjakért csinálom. Minden nap úgy kell felmenni a színpadra, mintha az lenne az utolsó alkalom. Teljesen mindegy, hogy teltház van vagy nincs, akik ott vannak, azoknak kell nyújtani száz százalékot díjaktól függetlenül.
A GLAMOUR BOOK fő témája ezúttal a test és a testhez fűződő viszonyunk. Neked is volt ezzel küzdelmed?
Inkább kamaszkorban volt ezzel problémám, amikor az ember elkezdi megismerni saját magát. Azóta úgy állok hozzá, hogy amivel problémám van, azon dolgozom. Amikor azt érzem, hogy nem vagyok komfortos a testemben, akkor jobban odafigyelek az étkezésre és sportolok. Vigyázok a testemre és karban tartom, hogy ne érezzem magam rosszul egy jelmezpróbán vagy akár egy ruhabolt próbafülkéjében. Megpróbálom a legjobbat kihozni magamból, és ezért dolgozni kell. Az idő változik, vele együtt én is, kifejezetten szeretem figyelni évről évre ahogyan változom és meg kell mondjam, sokkal jobban vagyok magammal, mint mondjuk 27 évesen voltam.
A kislányodnak hogyan tudod ezt az önelfogadást átadni?
Arra nagyon odafigyelek, hogy ha elégedetlen vagyok magammal, azt ne verbalizáljam úgy, hogy ő is hallja vagy érezze, mert ezt még nem tudná hová tenni. Fontosnak tartom, hogy azt lássa, én szeretem, tisztelem a testemet és vigyázok rá. Igyekszem ebben pozitív példát mutatni.
Van olyan, amit mindenképp másképp szerettél volna csinálni, mint a te szüleid?
Egészen másképp nevelem a gyerekemet, mint ahogy engem a szüleim, klasszikus értelemben nem is „nevelem”. Inkább terelem. Nem is tudok egy dolgot kiemelni, alapvetően máshogy, ráadásul ő sokkal szabadabb lény, mint én voltam. Tudja saját magát képviselni, és nekem csak az a feladatom, hogy vigyázzak arra, hogy ez soha nem múljon el, mert ez egy rendkívüli erő, hogy nem másokhoz képest értelmezi saját magát. De ez tényleg születése óta így van.
A gyerekkoromban az volt az elfogadott nevelési elv, hogy „teher alatt nő a pálma”, meg „az életben farkastörvények uralkodnak”, mindig ezeket hallottuk. A családomban is az volt az alaptézis, hogy rendkívül odafigyelve és szeretettel, de a szülőknek fel kell készítenie a gyereket az élet nehézségeire, és ezzel tesznek jót. Ez generációs felfogás volt, szinte mindenkit így neveltek a környezetemben. Aztán felnőttem és amikor megszületett a lányom, azt gondoltam, hogy nincsen más dolgom, mint hogy szeressem ezt a gyereket és vigyázzak rá, és olyan kapcsolatot alakítsak ki vele, hogy bizalmat érezzen irántam. Ha mindig ezt érzi, akkor, ha bajban van vagy nehézség éri, tud hozzám fordulni. Azt érzem, hogy nekem anyaként egy csűrt kell biztosítanom a gyerekemnek, ami védelmezi és elfogadja olyannak, amilyen. Az élet meg úgyis hozza a nehézségeket és csalódásokat, amelyek elkerülhetetlenek, akkor is, ha felkészítjük rá előre. De ha van egy ilyen támasza, akkor könnyebben fogja venni az akadályokat, mint ahogy én vettem azokat annak idején.
Te ezt a fajta bizalmat meg tudtad élni valakivel az életed során?
Törekszem arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akikkel ezt megélhetem. Amikor dolgozom társasági ember vagyok, ennek ellenére csak a legközelebbi barátaimnak adom ki magamat. Velük viszont teljesen meg tudom élni ezt a fajta bizalmat.
Mennyire nyílsz meg a publikum előtt?
Annyira megnyílok, amennyire a szakmám megköveteli. Adok interjúkat, megjelenek helyeken, de most már van egy határ. Vannak olyan érzelmeim, megéléseim, amik csak az enyémek, és nem szeretném a magánéletemet kiteregetni, pont annyira jelenek meg, amennyire a jó ízlésem engedi. Adjak is, hiszen ez egy munkaköri kötelesség, mert az embereket érdekli, és én tudatosan engedek is, de abszolút van egy magánszférám, ami szent és sérthetetlen.
A baráti köröd főként művészekből áll, vagy inkább vegyes?
A társasági köröm művészekből és a segítő háttéremberekből áll, a kollégáimból, azokkal töltöm a legtöbb időt, akikkel együtt dolgozom. A barátaim között viszont sok civil ember van, és olyanok is, akik gyerekkorom óta végig kísérnek, így az ő szemükben én nem a színésznő vagyok, hanem az ember.
Mit érzel a film és a színház kapcsán, mit ad meg az egyik, amit nem tud a másik?
Nekem szerencsém van, hogy sok filmben volt lehetőségem szerepelni, és a mai napig ajándék, ha forgathatok. De ahol biztonságban érzem magam, ami az én otthonom, az a színház. A filmek meg olyanok, mint egy nagyon jó utazás.
Már egy ideje visszatértél a Vígszínházba, milyennek élted meg?
Én azért mentem oda vissza, mert valójában sosem akartam elmenni, hiszen mindent rajongva imádtam a Vígszínházban, de nem jöttem ki az akkori vezetéssel. Éreztem, hogy nekem itt még van dolgom, és amikor Rudolf Péter azt mondta, hogy próbáljuk meg és jöjjek vissza, akkor az egy megérkezés volt a számomra. Mindaz, amit imádtam ebben a színházban és ezekben az emberekben, az megmaradt, és közben egy nagyon nyugodt, demokratikus és szeretettel teli légkör van, ami meg csodálatos. Abszolút bejöttek azok a számítások, ami miatt feladtam a szabadúszást. Ott a nagy szabadságot élveztem, ami most másképp van hiszen egy társulatnak vagyok a tagja, de cserébe biztonságban érzem magam és egy olyan közeg vesz körül, amiben fel tudok oldódni.
Amikor megkerestek, volt benned kérdés, hogy elvállalod-e vagy egyértelmű volt a válasz?
Egyértelmű volt, mert én azt gondolom, hogy legjobban társulatban tudok működni. A szabadúszásban is igyekeztem közösségben létezni, de be kell valljam, hogy ebben kudarcot vallottam. Nem éreztem a hovatartozást, állandóan jöttem-mentem. A szakmai életemben pedig azt éreztem, hogy sok mindenben játszottam, sok mindenben vettem részt, de hiányoztak a klasszikusabb szerepek. Olyan darabok, amik ellentmondásosak, amik művészileg kihívást adnak. Az a klasszikus népszínház, amit a Vígszínház képvisel, ahol a zenés daraboktól át a modernen keresztül a rendezői színházig minden van, szakmailag nagyon sok fejlődést nyújt. Dilemmám nem volt, amikor Rudi felhívott, biztos voltam benne, hogy ez jó lesz.
Ha visszaemlékszel, volt olyan szereped, amit különösen nehéz volt elengedned?
Jó régen volt egy darab a Radnótiban, Térey János Asztalizenéje, amiben Delfint játszottam. Azt sajnáltam, amikor véget ért. A szerepet is szerettem, de az egészre nagyon jó szívvel emlékszem vissza. Az egész alkotógárda, az izgalmas és néha ellentmondásos próbafolyamat sokszor eszembe jut, és az is, hogy mennyire büszke voltam, hogy abban részt vehettem.
Nézőként te mennyire szereted a formabontó darabokat?
Igazán szeretem őket, most a Pesti Színházban van egy ilyen előadásunk, az Inkognitó, ami mind alapanyagában mind a megvalósításban eltér a megszokottól. Vagy akár mondhatjuk a Víg nagyszínpadán Kafka Kastélyát, ami már rögtön nem egy klasszikus, ha Bodó Viktor rendezi. Igazi kihívás az ilyen munka, amikor egy nemes anyagból csinálunk valamit, ami 21. századi, nyers, bátor és akár mondhatjuk, hogy formabontó.
Amikor először volt szó a Kastélyban lévő szerepedről, mik voltak az első érzelmeid?
Az, hogy pontosan ezért jöttem vissza, hogy végre ne csak erős vagy vonzó nőket kelljen játszanom, hanem lehessek akár egy szerencsétlen lúzer és a legkevésbé se emlékeztessem a nézőt arra, hogy eddig milyen emlékei vannak rólam. Hálás vagyok azért, hogy Viktor megadta a lehetőséget, hogy Olga szerepében valami gyökeresen mást mutathassak meg magamból.
Mindig is vágytál ilyen szerepekre, ezekre a kihívásokra?
Vidéken szocializálódtam, mert a Főiskola utolsó évét és a pályám első időszakát Egerben töltöttem, úgyhogy megszoktam, hogy délelőtt vagyok a Micimackóban Malacka, délután a Három nővérben Natasa és este meg Kornis Halleluja című darabját játszom a kis színpadon. Nekem ez a színház. A főiskolán is ezt élveztem, szeretek ellenszenves és csúnya lenni és azt meg kifejezetten, ha egy karakter megosztó. A Félvilág című filmben is ezt élveztem igazán, hogy egy vonzó nőt játszom ugyan, aki valójában egy önző szörnyeteg. Eljátszani azzal, hogy milyen lelkivilága van egy már már pszichopata embernek, nagy utazás, épp ezért szeretem ennyire a szélsőséges karaktereket.
Mennyire érzed megterhelőnek ezeket a szerepeket?
Ez sosem okozott problémát, hiszen valahol még mindig egy 10 éves kislány vagyok, aki a tükör előtt felveszi az anyja ruháját és eljátssza, hogy ez meg az. Nekem nem megterhelő, épp ezért csinálom, hogy minél sokszínűbb legyen az életem azzal, hogy bele helyezkedek mások bőrébe.
Amikor elkezdted a pályádat volt egy képed arról, hogy milyen ívet fogsz befutni?
Volt bennem ambíció és még mindig van, de hogy miként képzeltem, hol tartsak mondjuk a 40-es éveimben, akkor azt elmondhatom, hogy valami ilyesmit vizionáltam ami most van. Szeptemberben lesz a premierje, de már bepróbáltuk Molnár Ferenc darabját az Üvegcipőt, Mohácsi János rendezésében a Vígszínház nagyszínpadán, és amikor ezt a darabot láttam anno 18 évesen, akkor azt mondtam magamnak, hogy ha a pályán maradok, akkor Adél szerepét el szeretném játszani egy klasszikus nagy színházban. Na ez most velem megtörténik, úgyhogy igen, ilyesmit képzeltem el. Ezt a pályát csak úgy lehet csinálni, ha hiszünk magunkban, mert sok a visszajelzés és fontos, hogy az önértékelésünk ne attól függjön, hogy mások mit gondolnak rólunk. Rendkívül tehetséges és izgalmas kollégákat láttam a pályán felörlődni abban, hogy nem volt meg a támaszuk saját magukban. Ez egy szubjektív szakma és nagyon megosztó. Van, akit irritál a hangom, a gesztusaim, vagy ahogy kinézek, míg van, aki meg pont ezekért szeret. Ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, kell az erős támasz, különben elcsúszunk, nagyon érzékeny a színészi szakma.
Jól tudod kezelni a kritikát, ami kevés emberre jellemző. Ez mindig is így volt?
Nem befolyásolta az életemet egy-egy rossz kritika, mert mindig volt körülöttem olyan ember, akire fel tudok nézni, akinek a véleménye igazán fontos, és az összes többit kizárom. Kevés embernek adok a véleményére, de az övékre nagyon, és merek tőlük segítséget kérni. A rosszindulattal meg nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.
Ha valamiben elbizonytalanodsz, kihez szoktál fordulni?
Akit a legtöbbször megkerestem, az Máté Gábor, hiszen senki más nem ismer annyira színészként, mint ő, és semmilyen módon nem tudom átvágni. Neki nem kell elmagyaráznom, hogy miért vagyok elakadva, mert pontosan tudja. Kemény velem és ismer, ami mérhetetlenül megnyugtat. Őt kerestem meg a legtöbbször a pályám során, akár olyannal, hogy vállaljak-e el ezt vagy azt, kockáztatom-e a karrieremet. Gábor az, aki szakmailag és emberileg is a legélesebb szemmel tud engem látni.
Vágysz rá, hogy még egy színpadon álljatok?
Bennem nincsenek ilyen vágyak, aminek meg kell történnie az meg fog, és ami meg nem azt el kell engedni. Hiszek abban, hogy az jön szembe, amivel dolgom van, és nem kergetek ilyen típusú álmokat, hiszen ha nem jön össze akkor csalódnék. Azt, amiről az előbb beszéltem, hogy 18 évesen elképzeltem valamit, olyat már nem csinálok. Ennyi idősen már nem képzelem el, hogy a pályám miként fog alakulni, nem foglalkozom ezzel, csak csinálom a dolgom kellő alázattal és szorgalommal. Csak ennyit szeretnék, hogy életem végéig nyitott ember tudjak maradni.
Sok társadalmi kérdésben szerepet vállalsz. Mit érzel különösen fontosnak?
Elsősorban a SUHANJ! Alapítvány, amit a volt férjemmel alapítottam, természetesen az áll az első helyen az életemben. A másik a TASZ, ami a számomra legfontos
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian
A fotók a Vígszínház épületének tetején készültek.