“Keresem, hogy mi az, amit én tudok hozzátenni a világhoz ”
Interjú Kárász Eszterrel
Konduktor, bohócdoktor, színésznő, zenész és az egykori Kölyökidő sztárja. Ez mind Kárász Eszter, akivel a gyerekszínészetről, a sorsfordulatokról és a segítségről beszélgettünk.
Közeledik a karácsony. Ti hogyan készülődtök a lányaiddal? Vannak családi hagyományaitok ebben az időszakban?
Már december elején elkezdünk hangolódni, nálunk nagyon hangsúlyos az adventi időszak. Minden este leülünk együtt a két lányommal, gyertyát gyújtunk, beszélgetünk, és meglepjük egymást valami aprósággal. Ez sokszor egy saját készítésű dolog vagy egy közös élmény. Így egész hónapban minden nap van egy pillanat, mikor megállunk és arra gondolunk, mivel tudnánk este egymásnak örömet okozni. Nagyon szeretem ezt az időszakot. Így, mire elérünk a karácsonyhoz, már teljesen díszbe öltöztettük a szívünket.
Mennyire érdeklődnek a gyerekeid a művészi pálya iránt?
A kisebbikem komoly szinten balettozott, kishíján a balettintézetbe ment. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon a tánc az életének a része lesz, de most még gimnazista, úgyhogy a tanulás az első.
A gyerekeim végigkísérték velem a zenekar születését, ők voltak az elsők, akik hallották a dalainkat, és sok fellépésre jöttek velem, de szerencsére nem igazán kapta el egyiket sem a művészvilág annyira, hogy zenészek akarjanak lenni. Nem is bánom, mert azért ez nem egy egyszerű élet. Mindig azt mondtam nekik, hogy olyan munkát válasszanak, amit annyira szívből élveznek, mint én ezt, és akkor úgy fogják érezni, hogy egyben van a munka és az öröm. A nagylányom a közgazdasági egyetem felé kacsintgat, de a Fazekasban már több éve szervez egy háromnapos fesztivált és érdekli a kultuális szervezés. Titkon remélem, hogy valahogy ily módon fog a művészethez kapcsolódni. Nagyon jó érzéke van hozzá és ő sokkal jobban két lábbal áll a földön, mint én, de azt gondolom, hogy a művészethez mindenképpen közel marad. Hiszen zenébe burkolva nőtt föl, gyerekként fesztiválokon Gryllus Dani lovagoltatta a térdén, Szabó T. Anna verseit hallgatta vagy éppen Lackfihoz szaladt oda Kapolcson egy jól kitatlált rímmel.
Te is hasonlóan nőttél fel, igaz?
Nekem édesanyám zenetanár volt, egyedül nevelt, így mindig mindenhova magával vitt. A Zeneakadémián, az Operában és a zeneiskolában nőttem föl, úgyhogy a zene nekem egy végtelenül természetes dolog volt az életemben, olyan, mint a levegővétel. Gyerekszínészként pedig nagyon nagy formátumú művészek között nőttem bele ebbe a szakmába, megszoktam, hogy egy ilyen magas energiaszinten működöm, és ezt szerettem volna átadni a gyerekeimnek is, hogy az legyen az alap, hogy ilyen emberek között vannak, akik ezt a színvonalat képviselik.
Az felmerült lehetőségként, hogy a gyerekszínészi pályán ők is követnek téged?
Szerettem volna a gyerekeimnek egy klasszikus gyerekkort adni, amiben sok művészettel vannak körülvéve, de nem tolom őket a pálya felé. A gyerekszínészet egy nehéz szakma. Amennyi örömöt adott az életemhez, annyi nehézséggel is járt. Fantasztikus alapot adott az élethez, hogy Csákányi László tanítgatott a takarásban a színpadi jelenlétre, Csomós Mari mutatta meg, hogy a színház szent dolog, Törőcsik Mari mesélt nekem a forgatások szünetében, és Garas Dezső óriási szigorral tanított meg arra, hogy mindig csak a maximumot nyújtsam már gyerekként is. Ezek olyan alapot adtak az élethez, ami valóban kitörölhetetlen és azóta is ebből táplálkozom. De akkor is munka volt és végülis én már nyolc évesen dolgoztam. Komoly fegyelem, figyelem és koncentráció volt, és akármennyire is élveztem, a klasszikus gyerekkor kimaradt az életemből. Szóval nem volt cél, hogy a gyerekeim kövessenek ezen az úton. Azt szerettem volna, hogy a saját útjukat találják meg. De nem is zárkóztam el semmitől. Ahogy a kisebbik lányom nagyon szeretett táncolni és látszott, hogy tehetsége is van hozzá, mindent megtettem, hogy kibontakozhasson benne, de magamtól nem toltam a pálya felé.
Mennyire érezted, hogy volt beleszólásod annak idején abba, hogy gyerekszínész lettél? Főként a te döntésed volt?
Abszolút az enyém volt. Én nagyon szerettem játszani és szerepelni már az óvodában is. Művészóvodába jártam, ahol színészek, zenészek és operaénekesek gyerekei voltak, és még ott a művész gyerekek között is kiugróan szerettem szerepelni. Ezt láthatta meg bennem anyukám, és vitt el egy gyerekszínházba, ahonnan aztán sorra jöttek a filmek, színházi szerepek. Ez nem kényszer volt, végtelenül élveztem, de ha az ember belekerül ebbe a forgásba, akkor nyilván jönnek a lehetőségek és akkoriban nem volt divat nemet mondani, így nem volt megállás. Nekem szerencsém volt, a forgatásokra inkább játékként tekintettem, soha nem erőltettek rám semmit és partnerként beszéltek meg velem mindent kisgyerekként is. A Szamárköhögés rendezője, Gárdos Péter tényleg időt nem sajnálva hosszasan megbeszélt velünk, gyerekekkel minden jelenetet és ha éppen valami nehezebb volt, akkor abszolút gyereknyelvre lefordítva próbálta megtalálni a motivációt, hol játékkal, hol egyszerűen csokoládéval érte el, hogy megoldjuk a feladatot. Utána játszottam a Katona József Színházban, és örökre csillogó élményként marad meg, amikor Csákányi Laci bácsi minden este türelmesen elmondta, hogy a színpadra kimenni csak úgy szabad, hogyha százhúsz százalékkal ott vagy. Azóta is hálás vagyok Csomós Marinak, aki az anyukámat játszotta a darabban, és abszolút szakmai anyaként vigyázott rám, sosem sajnálta az idejét, hogy hosszasan elbeszélgessen velem és megpróbáljon utat mutatni. Azt mondom, hogyha kamaszkorom előtt abbahagyom, akkor csak pozitívat tudnék erről az időszakról mondani. De kamaszként nagyon összezavarják az embert, ilyenkor az önértékelés eleve imbolyog, keressük önmagunkat. Mi akkoriban forgattuk a Kölyökidőt, amit mindenki nézett, hiszen egy csatorna volt és nagyon híresek lettünk, és senki nem segített abban, hogy hogyan lehet ezt egészségesen csinálni. Egyik nap azt hittem, hogy én tojtam a spanyolviaszt, a másik nap pedig, hogy semmire sem vagyok jó. Abszolút megkavarta az önértékelésemet, és el is kellett távolodnom ettől az egésztől öt-hat évre, ami visszahozott a valódi életbe.
Annak idején milyen mentalitással jelentkeztél a Színművészetire?
Hatalmas önbizalommal mentem a felvételire, hiszen akkor én már filmekben, rádióban és nagynevű színházakban játszottam, fel sem merült bennem, hogy nem az az egyenes utam, hogy vezető színésznő legyek egy társulatnál. Nem is volt B opcióm. Utólag nagyon hálás vagyok, hogy nem vettek fel, mert bár akkor összetörtem és azt gondoltam, hogy vége van az életnek és már semminek nincs értelme, de néha, amikor az ember azt érzi, hogy élete legnagyobb törése történt, pár év múlva kiderül, hogy Isten ajándéka volt, csak akkor ezt még nem látta. Ha engem akkor felvesznek, vagy nem lett volna jó színész belőlem, annyira össze-vissza volt a lelkem, vagy úgy lettem volna jó színész, hogy tönkrementem volna benne. Hazafele nagy dühömben megrugdostam a Színművészeti ajtaját, majd bementem egy könyvtárba és felcsaptam a felvételi tájékoztatót. Ezt mindig el szoktam mondani, mert annyira valószínűtlen élmény volt, hogy tényleg azt érzem azóta, hogy valaki vezet odafentről. Kinyitottam a felvételi tájékoztatót csukott szemmel, és azt mondtam, odamegyek, ahol kinyílik. A Pető András Nevelőintézetnél nyílt ki. Addig nem hallottam róla, de utólag visszanézve teljesen rezonált azzal, amiben én akkoriban voltam. Nagymamám akkor már évek óta kórházban volt és minden nap bementem hozzá, tornáztattam, utólag mintha konduktorként próbáltam volna az életminőségét növelni. Emellett a legjobb barátnőm tolószékes volt a gimnáziumban, úgyhogy mielőtt rájöttem volna, már ekörül forgott az életem. Megfogadtam az ígéretem, elmentem felvételizni, és négy nehéz de boldog évet tanultam és dolgoztam a főiskolán mint konduktor hallgató. Aztán dolgoztam Franciaországban és Chicagóban is, ahol mozgássérült gyerekekkel és felnőttekkel foglalkoztam.
Miben érezted a legnagyobb különbséget az eddigi életed és a konduktor lét között?
Gyerekszínészként nagyon kifelé éltem, ahol a külső véleményhez kellett igazodni, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, hogy én milyen vagyok. Ebből már az a négy év főiskola is egy nagy visszavonulás volt, megtanultam, hogy a kintről inkább a bentre figyeljek. Itt nem látványos eredmények történnek, hanem minden nap csak valami nagyon pici, például egy mozgássérült gyerek csak egy kicsit jobban tudja kinyújtani a térdét és egy apró remény van csak, hogy egy hónap múlva, ha ezt a sok apró dolgot összeadod, akkor látható változás lesz és talán megtesz egy lépést egyedül. Nagyon jól helyre rakta az értékrendszeremet ez a pár év azzal, ahogy láttam a valódi küzdelmet, kitartást, akaratot, ami egy mozgássérült felnőtt vagy gyerek mindennapjait kitölti. Erős élmény, ha a te munkádnak köszönhetően valaki kicsit közelebb jut egy olyan élethez, amiben önállóan, segítség nélkül valódi és teljes életet élhet. Van egy nagyon kedves tanítványom, akivel tartom még mindig a kapcsolatot, egy lengyel fiú, aki már egyetemen tanít és könyvei jelennek meg. Csodálatos felismerés, hogy ha ez a módszer nincs, amivel együtt dolgoztunk, ő most talán nem lehetne ilyen nagyon értékes alkotóeleme a világnak.
Volt benned vágy, hogy visszatérj a művész világba?
Akkoriban nem volt. Nehéz volt elgyászolni magamban, hogy már nincs dolgom a színházzal, de amikor ezt lezártam, teljesen rendben voltam. Megint csak a véletlenek vezettek vissza a színházhoz. Amikor épp Franciaországban dolgoztam kint egy csoporttal, felhívott egy rendező ismerősöm, hogy az Óz, a nagy varázslót rendezi és szeretné, ha én lennék benne Dorothy. Mondtam, hogy nagyon kedves, de én ezt már elengedtem. Néha-néha még ment a rádióban a Szabó család, amiben benne voltam, de már sok közöm nem volt a színházhoz. Elkezdett győzködni, hogy tudja, hogy konduktor lettem, de ő pont úgy képzeli Dorothyt mint egy konduktort, aki vezeti a sérült barátait afelé, hogy teljesen emberek lehessenek. Egy idő után beadtam a derekamat, hiszen elég ügyes volt ez az érv és ezzel visszaszippantott a színház világa. Az akkor végzett színművészetis hallgatókkal játszottuk ezt a darabot, ami nagyon furcsa volt, hiszen végülis azokkal játszottam, akikkel szerettem volna annak idején együtt végezni. Teljesen befogadtak és úgy éreztem, mintha együtt csináltuk volna végig ezt az egészet. Utána hívtak egy izlandi drámába is játszani, ami a családon belüli erőszakról szólt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megint nyakig benne vagyok a színházi világban. Furcsa időszak volt, mert nappal konduktorként dolgoztam este pedig a színpadon álltam, és ez nagyon paranoid érzés volt.
Hogyan került a bohócdoktor lét az életedbe?
Épp séta közben azon gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni ezzel a kettősséggel az életemben, hogy a segítő része és a színházi része is megmaradjon, amikor szembejött egy barátnőm a körúton, és mesélte. hogy volt felvételizni bohócdoktornak, ami egy olyan szakma, hogy elmész kórházakba bohócnak öltözve, és beteg gyermekeknek segítesz. Ahogy mesélt róla, egyszer csak azt éreztem, hogy rátaláltam, ez vagyok én, itt szükség van a színész énemre is és a segítő énemre is. Így lettem én Doktor Bigyó, aki most már huszonegy éve része az életemnek és az énemnek. Visszagondolva nagyon hangsúlyosak ezek a véletleneknek nevezett élet-fordulópontok. Úgy érzem, hogy ha az ember elég nyitottan figyel, csak észre kell venni és be kell engedni ezeket az útmutatásokat. Én nagyon makacs ember vagyok, így mielőtt észrevettem volna ezeket az irányjelzőket és átmentem volna a nyitott ajtón, inkább még négyszer nekirohantam a csukott ajtóknak. Sokáig kerestem, hogy mit tudok hozzátenni a világhoz, majd rájöttem, hogy nincs még egy ember, aki pont olyan lenne ezen a földön, mint én. Egy kicsit bohóc, kicsit színész, kicsit énekes, kicsit konduktor és kicsit Kárász Eszter. Ez határozza meg a gyerek és a felnőtt koncertjeinken is a hozzáállásomat a közönséghez. A zenekarom is úgy működik jól, hogy mindenki azt teszi hozzá, amihez ő a legjobban ért, nem lenne jó, ha a hegedűsnek én mondanám meg, hogyan szólózzon, vagy ő meg akarná mondani nekem, hogy hogyan teremtsek kapcsolatot a közönséggel. De ha mindenki azt csinálja, amiben a legjobb, amihez ért, akkor a világban és a színpadon is csodák jöhetnek létre.
A zenében és a bohócdoktorságban is gyerekekkel foglalkozol. Tudatosan keresed a gyerek világot?
Kicsit tudatos, kicsit pedig így sodort az élet. Nagyon szeretem a gyerek közönséget, mert teljesen őszinték, ők nem fognak udvariasságból tapsolni és tényleg oda kell tegyem magam százötven százalékkal, és ha nem vagy hiteles, a gyerekek azonnal visszajelzik. Örülök, hogy így mindig árgus és szigorú szemekkel figyelő kritikusaim vannak. De nagyon szeretem a gyermeklelkű felnőtteket is, és azt hiszem, hogy valahol megmaradtam én is gyereknek. Sok viharba kevert az élet az elmúlt időszakban, és már a kamasz gyerekeim is kérdezték, hogyan tudok mindig ennyi indokolatlan optimizmussal a jövőbe tekinteni. Valószínűleg valahol egy gyerek Eszter maradt meg bennem, és én őt szeretném is megőrizni. A bennem lévő bohóc és gyermek csak együtt tud létezni.
Az egész életed a segítés köré épül. Egy ilyen nehezebb időszakban tudsz segítséget kérni?
Nekem nagyon fontosak a baráti kapcsolataim, és egy erős védőháló vesz körbe. Úgy tűnik, mintha sok barátom lenne, de inkább azt mondanám, hogy sok jó ismerősöm van és egy-két igaz barátom, akik viszont tűzön-vízen át velem vannak, és rájuk nagyon vigyázok. De leginkább magamban szoktam ezt az erőt megtalálni, és sajnos nagyon nehezen kérek segítséget. Azt hiszem, ezt anyukámtól örököltem, aki egyedül nevelt fel és azt láttam, hogy megy, mint egy tank előre. Az ő generációjának az volt a természetes, hogy segítséget a gyengék kérnek, mert megalázó dolog. Nekem már aktívan kell tanulnom, hogy tudjak segítséget kérni, ugyan még nem nagyon szoktam, de úton vagyok a tanulásban. Hosszú utat jártam be, hogy jóban legyek magammal, és ez sokat segít a nehéz helyzetekben. A bohóc énem sokszor átszűrődik a civil életbe is, próbálok tőle tanulni is, hiszen, egy bohóc, ha valami rossz történik vele soha nem esik kétségbe, a lehető legnehezebb helyzetekben is mindig körülnéz, hogy hol a játék lehetősége, hol van az örömforrás. Ha elesik, akkor nem bosszankodik, hogy bevágta a térdét, hanem leül, körülnéz ott lent, hogy innen egészen más a kilátás, innen az emberek milyen viccesek. Egy bohóc nem minősít egy helyzetet, hanem megnézi, hogy mit kezdjünk vele és ezt lehet játékká alakítani.
Számomra ajándék, hogy művész vagyok, mert amikor valami nagyon rossz, akkor bele tudom forgatni egy alkotásba. Mindig van egy dalom vagy írásom, amit a legjobban szeretek, ez most éppen az új felnőtt zenekarommal egy nagyon lassú, valójában szomorú dal. Az a címe, hogy Fáradt dal, amit egy nagyon nehéz pillanatomban írtam a Duna parton, amikor tényleg teljesen kilátástalannak éreztem a világot. És most, amikor éneklem, azt érzem, hogy bár nagyon lent voltam, ezt bele tudtam gyúrni egy dalba, ami segíthet másoknak is. Amikor ezt eléneklem, látok egy-egy könnycseppet legurulni a nézők arcán, ami talán egy kicsit tisztítja őket, és ilyenkor egymásra tudunk nézni, hogy te is voltál már nagyon lent, én is voltam már nagyon lent és mégis itt vagyunk.
Mindig is fontos volt neked, hogy másoknak örömet okozz?
Anyukám mesélte, hogy már gyermekkoromban is idegesített, ha valaki szomorú. Olyan két-három éves lehettem, amikor az utcán addig néztem valakit egyre szigorúbb tekintettel, amíg el nem mosolyodott, és ha a nézés nem volt elég, akkor csak elé toppantam és rászóltam, hogy „nevetünk!”. Valószínűleg már akkor is volt bennem vágy, hogy nagyon akartam változtatni az emberek rossz hangulatán, és tulajdonképpen most ugyanezt csinálom, csak az eszközeim változtak meg.
Én már merem vállalni, amikor szomorú vagyok. Van egy Edith Piaf estem, amit 18 éve játszom, és gyakorlatilag végig szenvedés, amiben a művész megtalálta a szomorúságból kivezető utat a dalaiban. Azt azért tudom ilyen sok ideje csinálni, mert abban teljesen őszintén és kendőzetlenül, pőrén képes vagyok kiállni a színpadra, mint Eszter, aki nagyon szeretné, hogy ha szeretnék, akiben ott van a betöltetlen szeretet vágya, és aki nagyon érti Piafban, hogy miért kapkodott még a legkisebb szeretet morzsák felé is. Bennem is van egy ilyen nem szeretett kisgyerek, aki még mindig keresi azt, amit akkor nem kapott meg, és hogyha ezt az ember felnőttként fölvállalja, akkor abban szerintem nagyon nagy erő van.
Úgy tűnik folyamatos pörgésben vagy. Mikor tudsz feltöltődni?
Egyszer a nagyobb lányom mondta, hogy anya, te nem tudsz csak pihenni. És akkor rájöttem, hogy tényleg semmit nem csinálni nem tudok, erős bennem a vágy, hogy tegyek, mert minden, amit munkaként csinálok óriási örömmel tölt el. Nagyon szeretek futni és kitombolni a magamban lévő feszültséget, vagy evezni, és amióta van kiskutyám, vele is sokat sétálunk. Tanulok tőle, hogy ő milyen végtelen örömmel tud rácsodálkozni a dolgokra, minden milyen izgalmas és csodálatos az ő szemén keresztül, illetve, hogy soha nem tart haragot, még ha rá is szólok mert rosszat csinált, csak megrázza magát és egy másodperc múlva már ugyanazzal a szeretettel és örömmel jön felém. Ha mi ezeket megtanulnánk, akkor mind sokkal boldogabb emberek lennénk.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian