„A színész is egy bűnbak”
Interjú Ötvös Andrással
Az Orlai Produkció legújabb bemutatójában, a Kaktuszvirágban Ötvös András játssza az egyik főszerepet. Ennek kapcsán mesélt félelemről, hitről és élet kihívásairól is.
Decemberben mutatjátok be a Kaktuszvirág című előadást. Milyen darabra számíthatunk?
A kaktusz virágát eredetileg egy zenés színdarabként játszották Magyarországon. A Kaktuszvirág ennek egy prózai változata a Broadway előadás alapján, amelyből a mindenki által – csak általam nem – ismert film is készült Walter Matthau és Ingrid Bergman főszereplésével. Ez egy érdekes komédia, amiben mindenki teljes erejével küzd valamiért. Én Dr. Julian Winston fogorvost játszom, aki mérhetetlenül szorong attól, hogy elköteleződjön.
Miben látod az aktualitását ennek a színdarabnak?
A mai világban az emberek egyre kevésbé mernek elköteleződni valaki, vagy valami mellett. Félnek attól, hogy egyetlen emberhez legyenek hűségesek és lojálisak, megriasztja őket a felelősség és a csalódás lehetősége. És minden, ami szembe jön velünk, ellenünk dolgozik: mindent úgy akarnak eladni, hogy különleges vagy, bármit kipróbálhatsz és minden örökké fog tartani. Ennek a manipulatív világnak pont az az eredménye, hogy az emberek félnek mindenfajta elköteleződéstől, legyen szó párkapcsolatról vagy akár munkáról.
Benned is megvan ez a fajta félelem a pályádon?
Magamban nem érzek félelmet, hiszen én a váltások során nem valami elől, hanem valami felé mentem. A munkában nem egy adott helyhez, hanem a munka minőségéhez kötelezed el magad. Én nem érzem, hogy ezt csak egy helyen kapnám meg.
Mi foglalkoztat a legjobban a karakteredben?
Az én karakterem egy zseniális hazudozó abban az értelemben, hogy amit állít, azt egy idő után velejéig átéli. Egy nagyon jó színész, akinek a hazugságai szépen lassan már valóságnak tűnnek. De amikor őszinte próbál lenni, az már nem sikerül. Ez nekem kifejezetten tetszik.
Előfordult már a hétköznapokban, hogy előjött belőled egy karakter, akit éppen megformáltál?
Nem az általam játszott karakterek jönnek elő, hanem azok az emberek, akiken rajta felejtettem a tekintetemet. Az ő gesztusaikat magunkkal visszük, de nem gondolom, hogy ez egy színészi privilégium volna, habár rám ez kifejezetten jellemző. Ha egy rendezővel sokat dolgozom együtt, van, hogy magamról megfeledkezve nézem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek úgy beszélni, mint ő. Persze azért nem kórosan!
Hogyan jelensz meg te a szerepeidben?
Én kölcsönzöm a saját idegrendszeremet az összes nyomorommal együtt annak a karakternek, akit játszom. De nem őt játszom el, hanem az ő szerepében beszélek saját magamról. Egy jó színész mindig magáról beszél, és csak a saját dolgait meséli el. Nyáron például volt egy 40 napos forgatás, ahol én egy B-közepes drukkert játszottam, akkor éreztem, hogy néha másképp viselkedem – és ezt a körülöttem lévők is érezték. De ez természetes, hiszen, ha az ember napi 12 órában egy balhés ultra szurkolót alakít, annak nyoma marad – legalábbis abban az időszakban.
Dr. Julian Winston karakterében mit érzel személyesnek?
Számomra az egész személyes. Például Schruff Milánnal – akivel a Színművészeti óta együtt dolgozunk, és most a Kaktuszvirágban is együtt játszunk– a kapcsolatunk és annak rezgései is személyesek. Amikor azt kell játszanunk, hogy nőügyekről sutyorgunk, muszáj belevinnünk a valóságot is, ahogy ezt színpadon kívül csináljuk.
Volt olyan szerep az életed során, amelyet kihívásnak éltél meg?
Az a része mindig ugyanolyan kihívás, hogy a semmiből indulsz, és délelőttönként azon dolgozol, hogy ebből a semmiből legyen valami. Én sokszor jobban szeretek próbálni, mint este játszani. A próbák alatt felszabadultságot érzek, hiszen ott valóban próbálgatjuk magunkat. A próbákat önfeledten tudom megélni, nagyon szeretek ezekkel a kollégákkal együtt dolgozni, és nincs bennem semmiféle gát, hogy teljesítenem kell. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember nagyon teljesíteni akar, annak sosem lesz jó vége. Ez olyan, mint amikor egy szőlőfürtöt szeretnénk leszakítani: ha erősen megragadjuk, és úgy húzzuk, leesnek a szőlőszemek, de ha finoman nyúlunk alá, akkor egyben le tudjuk szakítani.
Inkább ez az önfeledtség jellemző rád, vagy szorongó típus vagy?
Egy átlagos embernek tartom magamat átlagos szorongásokkal, átlagos halálfélelemmel. Ez pont annyira jelenik meg bennem, mint amennyire szerintem mindenkiben hajnali kettő körül. Ami nekem segít ilyenkor az az olvasás. Általában azt olvasom, ami a kezembe akad, de egy bizonyos polcról akad a kezembe. Ez többnyire szépirodalom, aminek az a célja, ami a színháznak is, hogy érezd, nem vagy egyedül a küzdelmeddel. Tegyük fel, hogy félsz az orvostól, és leveszed Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvét. Nem azért, mert olyan műveltnek érzed magad, hanem egyszerűen félsz, épp úgy, ahogy ő is. Karinthy kezdett valamit ezzel a félelmével, és te meg iszonyatosan tudsz nevetni azokon a pillanatokon, amik ebből születtek, és még azonosulni is tudsz velük. A színházban is ezt érzed, ha a színész azokat a kérdéseket hozza be a színpadra, amik éppen téged is foglalkoztatnak. Mint a Kaktuszvirágban, ha valaki hasonló gondolatokkal ül be az előadásra, mint amivel a karakterem is küzd, végignézheti, ahogy helyette megélem ezeket a pillanatokat. Össze-vissza hazudozom a félelemtől, ami eltölt attól, hogy mennyire szeretem ezt a nőt, akár el is venném feleségül. Félek, hogy oda kell adnom magam és ezzel elveszítem az örökké tartó fiatalságomat. Az előadás alatt akkor ezek vele is megtörténnek, és általam élheti meg a félelmeit.
Azok alapján, ahogy a színészetről beszélsz, egyértelműnek tűnik, hogy megtaláltad a hivatásodat. Ha most választhatnál valami mást, amivel szívesen foglalkoznál, mi lenne az?
Egy mozdonyvezetői tanfolyamot is elvégeznék. A minap néztem egy filmet, amiben egy mozdonyt elvisznek Passauból és abban egy ember közben elmagyarázza, hogyan kell azt vezetni. De egyébként a vallások összehasonlításával nagyon szívesen foglalkoznék.
Sokféle vallás iránt érdeklődsz, és egy időben papnak is készültél. Hogyan született meg benned ez a döntés?
Annak idején találkoztam egy fiatal pappal, akinek nagyon tetszett az élethez való hozzáállása, és elhatároztam, hogy én pap leszek. Ehhez meg kellett keresztelkednem, így tizennyolc éves koromban ezt meg is tettem. Nagyon beleéltem magam abba, hogy pap leszek, emlékszem, még a reverendáját is elkértem és abban járkáltam.
Más vallásokba is ennyire komolyan belevetetted magad?
Vallás kérdésében mondhatjuk, hogy bejárok Tolnát Baranyát. Sokat megnéztem már magamnak, bár a nagyon divatos buddhizmus fogott meg a legkevésbé. Cser Zoltán buddhista oktatót láttam egy interjúban, ahol említette, hogy szereti a krémest, így elhívtam krémesezni, hogy feltehessem a kérdéseimet a buddhizmusról. Megkértem, hogy hadd járjak egy napig a Buddhista Főiskolára, ő pedig igent mondott és beengedett az órákra. Annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint a kereszténység, judaizmus vagy az iszlám – aminek kapcsán még Korán fordítóval is találkoztam. Szeretek utánajárni ezeknek az embereknek, hogy megtudjak tőlük többet ezekről a dolgokról.
Mi vonz ennyire a vallásokban?
Keresek valamit, csak még magam sem tudom, hogy mit. De szerintem épp ez a lényeg, hogy keress valamit. A hit bonyolult dolog, ahogy a karakterem, Dr. Julian Winston is mondja a darabban, és igaza van. Engem a szakralitás minden szinten érdekel, és ezt a színházban is megélem. Például vegyük René Girard francia történész elméletét, miszerint az emberek mimetikus hajlamú élőlények – épp ahogyan én is lopom valakinek a gesztusait. A vágyainkat is pont így lopkodjuk össze. Mivel egyszerre többen vágyunk egy azonos dologra, vetélkedés alakul ki, és ha ez a vetélkedés elfajul, akkor az háborúhoz vezet. Annak érdekében, hogy megfékezzük ezt az erőszakot, találunk egy bűnbakot egymás között. A bűnbaknak meg kell halni, vagyis áldozattá válik, hogy a béke fennmaradjon. Valójában, ha belegondolsz, a színész is egy bűnbak. Mert én magamra veszek egy szerepet, és eljátszom a Vadméz című előadásban, hogy mi történik, ha mondjuk megcsalom a feleségemet. Én a néző előtt végig játszom, hogy mi lesz, ha úgy döntök, nekem ez így nem elég, és hűtlen leszek majd alkoholista és darabjaira hullik szét az életem. A színháznak ebben van egy szakrális jellege.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian