„Az egyetem olyan volt nekünk, mint egy szenvedélyes szerelem”
Interjú Gombó Viola Lottival
A Színművészeti Egyetem hallgatói nehéz hónapokat tudnak maguk mögött, köztük a most negyedéves Viola is. Mesélt nekünk arról, hogyan élik meg a változásokat, mit jelent számára az SZFE, de emellett szó esett az új nagyjátékfilmjéről is, amely idén ősszel kerül a mozikba.
Nehéz időszakon mentek most keresztül a Színművészeti Egyetemen. Hogyan éled meg ezeket a napokat, heteket?
Azon gondolkoztam, hogy mit tudnék én ezért az ügyért tenni. A Gólya-eskü videókban, amelyet mi diákok készítettünk, közel 90 színész vett részt, olyan neves művészek – csak hogy pár nevet említsek – mint Básti Juli, Cserhalmi György, Gálffi László és Hajduk Károly. Nagyon megható volt, amikor láttam rajtuk, hogy mennyire sűrített tér az SZFE, mennyi érzelem és emlék van itt. Lehet, hogy ezekkel a videókkal nem megyünk semmire, mert kis dolgok, de az lenne a legszebb, ha az egész szakma azt tudná mondani: egyek vagyunk, egy dologért küzdünk.
Én jártam Kaposvárra egy évet, és nekem az ottani és a pesti osztály is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A kaposvári osztályból többekkel is együtt játszom az Ódry Színpadon, szerintem nincs különbség a két oldal között, és én tényleg mindkettőn álltam már. Azt gondolom, hogy 155 év munkáját, tehetségét és szorgalmát, a falakba beivódott történelmet nem lehet egy mozdulattal elsöpörni. Nagyon szomorú dolognak tartom azt, ami most történik, igazából magamat is gyászolom, nem csak ezt a korszakot.
Már négy éve otthonod a Színművészeti Egyetem. Mit adott neked az elmúlt években?
Szerintem nagyon fontos, hogy mi az alma matered. A Színművészeti Egyetem nem csak egy épület. Amit az osztályfőnökeimtől, Pelsőczy Rékától és Rába Rolandtól tanultam, örök életemben magamban fogom hordozni. Nagyon sűrű volt ez a négy év, ami valójában egy folyamatos fejlődés volt. Én úgy jöttem erre az egyetemre, hogy semmit nem tudtam a színházról. Székesfehérváron voltam ugyan színházban, és Budapesten is láttam egy-két darabot, de fogalmam sem volt arról, hogy ki kicsoda vagy mit, miért és hogyan csinál. Ezen az egyetemen elindult egy önmagától való fiatalodás a tanári karban, és én ebben is szerencsés voltam, mert csodás volt ez a friss energia és lendület, amit az osztályfőnökeimtől kaptunk. Jövőre pedig ifj. Vidnyánszky Attila indít osztályt Hegedűs D. Gézával, vagy mondhatnám Orosz Ákost, Nagy Péter Istvánt is, mint a tanári kar frissülését. Szerintem ebből is az látszik, hogy az egyetemünk valóban modern és fejlődőképes.
Már említetted, hogy egy évet Kaposváron töltöttél, miután itt Budapesten a harmadrostáig jutottál. A következő évben mi motivált, hogy még egyszer megpróbáld a felvételit?
Az első felvételimkor, ami Hegedűs D. Géza tanár úrék osztályába volt, még nagyon zöldfülű voltam. Ehhez képest számomra csodálatos, hogy eljutottam a harmadik fordulóig. Én ott a harmadrostán is nagyon sokat tanultam, és amit akkor csapásként éltem meg, az később ahhoz vezetett, hogy a Pelsőczy-Rába osztályba kerültem. Ebben a közösségben találtam meg helyem, köztük otthon érzem magam. Ez olyan, mint egy puzzle, amibe végre tökéletesen beleillek. Sokszor éreztem magamat kívülállónak közösségekben, itt pedig nem számítottam különcnek. Olyan tizenegy ember került össze egy osztályba, akik ugyan egészen mások, de egy dolog közös bennük: mind hevesek. Az egész egyetem olyan volt nekünk, mint egy nagy szenvedélyes szerelem, a vitákkal és az összeborulásokkal együtt.
Mindig is tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?
Táncos szerettem volna lenni, éveken át versenytáncoltam, de ott mégsem tudtam kiteljesedni. Ez a világ a mai napig bennem él, nagyon csodálom ezt a művészeti ágat. De utólag belegondolva már az óvodában is volt bennem hajlam a színészetre. Nekem olyan óvónőim voltak – Erika néni és Saci néni – akiket a mai napig imádok. Ők minden farsangkor előadtak egy mesejátékot, amelyben beöltöztek velünk együtt. Tartottak esküvőt nekünk, koszorúslányokkal, virággal, gyűrűvel, zenével és nászajándékokkal. Minden jelmez egy nagy ládában volt, onnan öltözködhettünk, és én már ott éreztem, hogy ez nekem való.
Hamar kipróbálhattad magad a nagyközönség előtt, már harmadévben a Belvárosi Színház színpadán álltál. Mennyire szoktál izgulni, ha tudod, hogy a nézőtéren ismerős ül?
Ha tudom, hogy néz valaki, akkor az számomra egy ünnepi pillanat. Amikor az osztályfőnökeim néznek, akiket nagyon tisztelek, akkor azért tudok jobban izgulni. De igazából én mindig izgatott vagyok, mielőtt a színpadra lépek, számomra ez még most is egy fontos dolog, hiszen alig másfél éve kezdtem el nagyközönség előtt játszani. Azt hiszem, az egy másik létezési forma, amikor a személyiségemnek nem csak az asztal túlsó végéig kell elérni, hanem a hangomnak, a gesztusaimnak az egész teret be kell tölteni.
Kritikus vagy magaddal szemben?
Sajnos igen, de sosem előadás közben, csak utólag. Elég szigorú vagyok magamhoz, talán ebben oldódnom is kéne, hajlamos vagyok eggyel jobban bántani magamat, mint amennyire kellene, de ez amúgy szépen kezd lejönni rólam. Már látom, hogy nem a világvége, ha elrontok egy szót, kezdem kicsit szabadabban kezelni ezeket a dolgokat. Ezt Orlai Tibor csapatában tanultam meg, ahol olyan emberek játékát láthatom, mint Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté vagy Ötvös András. Hihetetlenül jó partnerek, intenzívek és mindig egyenrangú félként kezelnek. Általuk felfedeztem magamban új dolgokat, például azt, hogy tudok vicces is lenni a színpadon, amit évekkel ezelőtt nem gondoltam volna magamról.
Idén ősszel jön ki az első nagyjátékfilmed, a Becsúszó szerelem, amelyben egy nevelőintézetben felnőtt lányt alakítasz. Hogyan készültél a szerepre?
Ez egy romantikus vígjáték, viszont az én karakterem nem kifejezetten a poénokra épült, hanem maga az ellentét, amely a két figura között van, adja a film humorát. A színészet az empátia művészete, hiszen van egy ember, akinek ismerem a vágyait, céljait, megértem a fájdalmát, együttérzek vele, magaméhoz hasonlónak gondolom, ezáltal a figurát magam részének gondolom. Tavaly a felkészülési időszakban, amely megelőzte a filmet, nagyon sok gyermekotthonban jártam, ahol megismerhettem a történeteiket. A gyerekeknek és a nevelőknek is nagyon sokat köszönhetek. Engem ez a téma nagyon mélyen megérintett és azóta azt érzem, hogy ez egy olyan ügy, amivel érdemes lenne többet foglalkozni.
Milyennek látod a filmben megjelenő sorsokat, embereket?
Ezt a partnerem, Ötvös András fogalmazta meg úgy, hogy ezekkel az karakterekkel annyi nehézség történt az életükben, hogy muszáj volt egy páncélt növeszteniük, falakat emelniük maguk köré. Ugyan ezt a saját karakterére mondta, de úgy érzem, az enyémre is ráillik. Lüszi egy provokatívabb lány, sokszor vakmerő és pofátlan. Amikor viszont azt érzi, hogy szeretve van, végre otthonra talált és olyan emberek veszik körül, akik figyelnek rá, meghallgatják, akkor ő is megnyugszik.
Te már rátaláltál erre az otthonra?
Számomra a Színművészeti Egyetem egy ilyen közösség. Az osztálytársaim és a mestereim is támaszaim, akiket bármikor felhívhatok. A személyes problémák megoldásában éppúgy számíthatok rájuk, mint szakmai helyzeteknél. Amikor először kimentem gyakorlatra, a legapróbb félelmemmel is éppúgy fordulhattam hozzájuk, mint a komoly nehézségekkel. Az igazi közösség ismérve, hogy ott vannak, amikor költözni kell, az ember születésnapján, az apja temetésén, vagy akár az esküvőjén. Azt érzem, hogy én ezt életemben most először találtam meg itt a Vas utcában.
Már csak egy év van hátra az egyetemből. Mivel fognak telni az utolsó hónapok?
A szakdolgozatunkat már a karantén alatt elkezdtük írni az osztályfőnökeink ösztönzésére. Én azt a kérdéskört elemzem, hogy máshogy kell-e felkészülni egy filmszerepre, mint egy színházi szerepre. A saját tapasztalataim mellett nagyobb színészek élményeit dolgozom fel, és talán ha lesz harmadévben egy diák, aki akkora feladatot kap, mint én ebben a filmben, akkor ezek a tapasztalatok a segítségére lehetnek. Emellett az egyetemen a rendező párhuzamos osztállyal fogok együtt dolgozni. A második félévben pedig a Szerepeink című előadás lesz számomra nagy feladat az Orlai Produkciónál.
Az ötödik év végén eljön számotokra a szerződtetés kérdése. Mennyire foglalkoztat ez már most titeket?
Minden osztályközösségben eljön az az időszak, amikor az ember körbenéz, hogy én, mint majdani színész, hogyan fogok teljesíteni egy új közösségben. Hol van az a hely, ahol rám számítanak, ahol beleillek a képbe. Ez egy nagyon nehéz folyamat, elengedni az osztályt, az egyetemet, a biztonságot. Mindenki máskor fog beérni, máskor találja meg a helyét. Szerintem ez nálunk már korábban elkezdődött, mint egy átlag osztálynál, hiszen hamar a mélyvízbe dobtak minket, és ezért nagyjából ez az időszak már le is csengett. Most már mindennek örülünk, amit a másik kap. Már kicsit néha azt érzem, hogy kezdünk nosztalgiázni. Az a sok intenzív érzelmi és fizikai élmény, amit közösségként megéltünk, végig fog kísérni minket az életünk során, ez fog összetartani minket. Kíváncsian várom, hogy kikkel fogok majd együtt dolgozni az osztályból a jövőben. Az elmúlt években annyira megváltoztunk, mindenki annyit fejlődött színészileg, hogy nagyon izgalmas találkozás lesz, amikor ezek a szálak ismét összefonódnak.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian