„Teljesen más hatással van rám ez a kisember”
Bach Kata játékában a pandémia után csak rövid ideig lelhette újra örömét a Vígszínház közönsége, ugyanis a fiatal színésznő második gyermekét várja. A családról, a kezdetekről és természetesen a színházról beszélgettünk.
Interjú Bach Katával
Az évek során egyre több bemutatóban találkozhattunk veled a Vígszínházban. Hogyan szoktad érezni magad utánuk?
Az nagyon összetett, mert a megkönnyebbülés és az öröm mellett érzek ugyanannyi depresszív ürességet is, meg persze rám szakadó iszonyatos fáradtságot. Már a szónak, hogy “bemutató” olyan mágiája van, ami miatt nem tudod elengedni magad. Ha közeledik egyszerűen nem tudsz kikapcsolni, az idegrendszered folyamatosan készenlétben van. Csak a premier utáni nap veszed észre, hogy mennyire más állapotban léteztél előtte.
Az idő előrehaladtával könnyebb lesz ez az időszak?
Rutinja lesz az embernek, de a hullámhegyek és hullámvölgyek változatlanok. Ugyanaz az izgalom hetvenévesen is megmarad, nem múlik el, nem enyhül, csak átalakul, legalábbis az idősebb kollégák viselkedésén ezt lehet megfigyelni. Most, hogy már van családom azt a legfurcsább megtapasztalni, hogy a főpróbahéten mennyire eltávolodom tőlük, ilyenkor sokszor már nem tudok aludni, arra ébredek hajnalban, hogy még álmomban is a lehetséges megoldásokkal foglalkoztam és csodálkozva nézem, hogy közben ők milyen jót alszanak.
A kislányod születése előtt nem volt határ a magánélet és színház között?
Onnantól, hogy felvettek az egyetemre 10 évig, nonstop csak a színházzal foglalkoztam. Nem éreztem azt, hogy bármiről lemondanék mindeközben, mániákusan csináltam, és most is csak így látom értelmét, ez szerelem. Mióta Józseffel egymásra találtunk, ez az érzés csak erősebb lett bennem hiszen ő is így áll hozzá. Sokat gondolkozunk azon, hogy milyen anyagon, milyen felállásban tudunk majd még együtt dolgozni és előbb-utóbb eljön ennek is az ideje, nyilván ez nem most, két pici gyerek mellett fog megtörténni.
Hamarosan megérkezik a második gyermek is a családotokba. Más ez a mostani várakozás?
Minden más. Teljesen másképp élem meg az egészet, hiába voltam már egyszer terhes, ez semmit nem jelent, mert határozottan érezhető, hogy teljesen más hatással van rám ez a kisember. Azt hiszem türelmetlenebb is vagyok, mert már tudom, hogy milyen jó érzés lesz a kezemben fogni, belenézni végre a szemébe.
Egy gyermek érkezésekor mennyire kerül a háttérbe „Bach Kata színésznő”?
A terhesség utolsó három hónapjában semmilyen munkát nem vállaltam Julcsinál sem, most sem. Ilyenkor már minden gondolatom a szülés és a gyermekágyi időszak körül forog, hiszen ezek elég intenzív, megterhelő és életre szóló pillanatok, napok, hetek, úgy érzem lélekben is készülni kell rá.
Férjed, József is ismert színész. Mennyire vagytok kritikusak egymással szemben?
Szerintem bármit mondhatunk egymásnak, nincs tabu, kegyetlenek is tudunk lenni, viszont soha nem ez a cél, sokkal többször biztatjuk egymást, ha úgy érezzük, hogy valami jó irányban van. De akár a legféltettebb titkaimat is megoszthatom vele, még nem volt olyan, ami ne talált volna megértésre. Ezt a fajta őszinteséget azelőtt csak a barátaimmal tapasztaltam, hogy ez egy párkapcsolatban is működik, az nekem teljesen új. De közben tud rólam úgy gondoskodni, mint a szüleim és azt hiszem én is tudok anyáskodni felette, ha arra épp van szüksége. Szóval bármilyen szerepkörre képesek vagyunk azért, hogy segítsük egymást.
A színpadon is megélitek ezt a harmóniát?
Szeretek vele dolgozni, bírom a humorát, azt hiszem ő is az enyémet, másképp nem vállaltunk volna még egy gyereket.
Mikor az első kisbabádat vártad, milyen érzelmek voltak benned?
Azt éreztem, hogy még többet kell majd a szülés után bizonyítanom, hiszen kiesek egy időre a színházi gépezetből. Azóta Julcsi születése és az anyaság hozott nekem egy nagy adag magabiztosságot és most már úgy érzem adhatok magamnak több időt, bár az előadásaimat most is korán elkezdem majd játszani, próbálni csak később fogok. Ilyen szempontból a pandémiás időszak nekem nagyon szerencsésen jött ki, hiszen az előadásokat, amiket idén lepróbáltam úgyis csak a következő évadban tudtam volna játszani. És időközben a másfél éves Julcsiból, aki szinte még baba volt, három éves ovis kislány lett.
Miért vágytál annak idején a színpadra?
Nem vágytam rá, csak efelé sodort az élet. Csak mentem azután, ami érdekelt. Egészen az érettségiig nem is tudtam, hogy van színművészeti egyetem. Nem vettek fel elsőre, de nem is voltam felkészülve rendesen. Másodszorra már eldöntöttem, hogy valóban ezt szeretném csinálni, és sikerült is a felvételi. A magánéletben sokkal bizonytalanabb ember vagyok, mint a színházban. A próbákon általában úgy érzem, hogy én ehhez értek, még akkor is, ha épp nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani az adott szerepet. Sokszor érzem úgy, hogy ezt még nem tudom megcsinálni, de mindig párosul egy olyan érzéssel, hogy 5 vagy 10 év múlva menni fog. Van, hogy a személyiségem gátol valamiben van, hogy a szakmai tapasztalat vagy tudás hiánya és olyankor igyekszem tanulni a hibáimból.
Az első felvételi után miből merítettél erőt a második próbálkozáshoz?
Bébiszitterkedtem, újraérettségiztem, letettem egy francia nyelvvizsgát, de amikor elmentem a színmű előkészítőjére, tudtam, hogy én ezt szeretném a legjobban. Élveztem a versek, monológok kiválasztását, már gyerekkoromtól kezdve szeretek olvasni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, ha csak azt várom, hogy “felfedezzenek”, felkészültnek is kell lennem.
Az egyetem alatt megtaláltad magad?
Egyáltalán nem. Nehéz három év volt, de utólag már látom mennyire fontos volt, hogy átrágjam magam ezen az időszakon. Ebből most nagyon sokat tudok profitálni. Tehetséges osztályba kerültem és utólag látom, hogy ez micsoda érték, de akkor azt éreztem, hogy nincs közöm hozzájuk.
Ezt az ellentétet fel tudtad oldani magadban?
A Vígszínházban már igen. Itt már felnőtt emberként vagyok jelen. A Vígben találkozni az osztálytársaimmal vagy Marton Lászlóval, mint rendezővel már teljesen más minőségű volt, azt éreztem, hogy már nem tartozom nekik semmivel, mindenki végzi a dolgát és van köztünk egy egészséges távolság.
Kit érzel közel magadhoz?
A pandémia előtt szerződtek le frissen végzett egyetemisták, és már nem én vagyok a legfiatalabb, de még élesen emlékszem azokra a küzdelmekre, amiken ők most keresztül mennek. Nagyon izgalmas figyelni őket, hogy kiben milyen lehetőség van, hogy hogyan fejlődnek, tanulnak, változnak. Így folyton eszembe jut, hogy én mit, hogyan csináltam anno, például rengetegszer éreztem a tapasztalatlanságomat vércikinek belülről, amit most kívülről nézve nagyon bájosnak látok.
A színház világában egyre több botrány került napvilágra. Ez mennyiben befolyásolja a jövő színészeit?
A botrányok mindig nagyobbat szólnak, ezért a sajtó gátlástalanabbul és hatékonyabban terjeszti a negatív híreket, undorodom ettől. Nem hiszem, hogy túl sok kedvet csináltak volna az elmúlt években a fiataloknak ahhoz, hogy színészek legyenek. Pláne nem színházban, ahol már egyébként is úgy érzem magamat sokszor, mintha dínó lennék a 21. században, egy őskövület, hiszen influenszernek vagy sorozatszínésznek lenni sokkal divatosabb dolog.
Nagyobb felelősséggel vagy a fiatalok iránt, mióta édesanya lettél?
Sok minden változott azóta, kevesebb teher van rajtam a színházban, mert tudom, hogyha hazamegyek békés, szerető közeg vár. Viszont úgy érzem, ha négy órám van egy próbán, abba mindent bele kell sűrítenem, minden pillanatnak hasznosnak kell lennie, semmi nem mehet kárba mert akkor eszembe jut, hogy ennyi erővel a családommal is lehetnék. Szigorúbb lettem, nincs kedvem lébecolni, bratyizni feleslegesen, de abszolút érzek felelősséget a nálam fiatalabbak iránt, hiszen szeretném, ha jó csapat lennénk együtt. Biztosan összefügg ez az anyasággal is, bár ennek ritkán gondolok bele a felelősség részébe a hétköznapokban, inkább csak élvezem, hogy gondoskodhatok valakiről.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian