„a függöny mögött"

Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben 

Interjú Köleséri Sándorral

Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben 

Interjú Köleséri Sándorral   

Gyermekkorában a hozzá hasonló embereket inkább elrejtette a világ, míg ma már a színpadon éli mindennapjait. Köleséri Sándor alacsony termetű színésszel a gyermekkori kihívásokról, az elfogadásról és a közelgő szerepeiről is beszélgettünk.

pandémia felforgatta az emberek életét, különösen a művészekét. Mivel töltöd az idődet a karantén óta?  

A körülményekhez képest egész jól élem meg ezt az időszakot. Régebben nagyon rosszul viseltem a váratlan helyzeteket, amelyek kizökkentettek a megszokott kerékvágásból. Például kifejezetten utáltam eltévedni, és nem azt mondom, hogy most szeretek, de már nem bosszúsággal tölt el, hiszen amikor letérek az útról, olyan dolgokat fedezek fel, amikre nem számíthattam és mégis jó élményt okoznak. Az ember sokszor hajlamos belekényelmesedni a saját életébe, de most, hogy kikerültünk a megszokott körforgásból, azt vettem észre, hogy az értékrendünk is megváltozott. Én lelassultam, és ebben az új helyzetben igyekeztem megtalálni a harmóniát, mert vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg őket. 

Miben találtad meg ezt a harmóniát? 

Elkezdtem olyanokat csinálni, amikről régebb óta álmodoztam vagy amiket terveztem, de sosem tettem meg az első lépést. Ilyen például a dobolás, a horgászás, vagy ugye az első hullám alatt a vicces videók készítése. Érdekes, ahogy az első hullámnál érzett örömteliség mostanra mintha átfordult volna bosszúságba, hiszen mind mennénk már vissza a normális életbe. Szeretnénk színpadra állni, elkezdeni újra próbálni és játszani, találkozni a régen látott kollégákkal. Én előre menekültem, a Nem Adom Fel Kávézónak és magamnak írtam kulturális pályázatokatOlyan dolgokra szerettem volna helyezni a hangsúlyt, amik rólam is szólnak, és a pandémia előtti rohanásban nem szántam rá elég időt.  

Milyen munkákban láthatunk majd a jövőben? 

Az Örkény Színházban bizonyára újra játszani fogjuk a Sötétben látó tündért Pogány Judit főszereplésével, illetve az Aradi Kamaraszínházzal remélhetőleg folytatjuk majd az európai színházi fesztiválokon való szereplést a Rosencratz és Guildenstern halott című előadással. Ami a filmeket illeti, a covid miatt két bemutatóm is elmaradt: a Felméri Cecília rendezte Spirál, amelyben a főszerepet Borbély Alexandra játssza, és a Boszorkányház Nyíri Kovács István rendezésében.  Egyébként azt látom a termetem kapcsán, hogy vannak olyan karakterek az irodalomban, mint Füst Milánnak a Pilli története, amelyek sok lehetőséget rejtenek magukban. Vagy ott van Hirsch Zoltán, aki neves cirkuszművész volt a két világháború között, és Zoli bohóc néven bejárta a világot – és nem mellesleg alacsony növésű volt. Az ő életrajzi könyvéből tervezek írni egy színpadi adaptációt, amit a Spinoza szívesen be is fogadna. Természetesen van benne egy ziccer szerep a számomra, de emellett nagyon érdekes és elgondolkodtató történet lehet bárki számára. Ő is egy kis faluból jött Pécs mellől, bádogosnak szánták, ennek ellenére más utat választott. Elszökött otthonról, mert játszani akart, és be is járta a világot, mint ismert előadó. Az ő története hitet adhat, hogy igenis tartozunk magunknak annyival, hogy követjük az álmainkat

Gyermekként te is nagyvilági, bohém életről álmodtál?

Én sosem vágytam ilyesmire. Vidéken születtem, és hatéves koromban hozott fel édesanyám egy budapesti speciális nevelőintézetbe, mert nem akarta, hogy egy borsodi kisfaluban nőjek fel, ahol csúfolhatnak, bánthatnak. Emlékszem, rengeteget sírtam az első évekbennagyon rosszul éltem meg, hogy ilyen távol kerültem édesanyámtól és a nagymamámtól. De ma már látom, hogy akkor ez volt a jó döntés, és azt hiszem, sok bántástól megkímélt ezáltal. Ez egy zárt, speciális iskola volt, ami egy biztonságos közeget adott nekünk, és széles látókörűen neveltek minket. A szocializmusban nem nagyon mutatták a másságotakkor szegregáció volt, minket inkább elrejtettekNéha kivittek a városbarendszeresen jártunk színházba, évente egyszer mentünk cirkuszba és Városligetbe vagy moziba, de többnyire a négy fal között éltünk. Próbáltak minket eggyé kovácsolni. Ott mindenkinek volt valami sérültsége, így a sajátunk nem is volt annyira szembetűnő. 

Meddig tanultál ebben az intézetben? 

Tizennégy éves koromig éltem ott, aztán dönteni kellett, hogy mi legyek. Tizennégy évesen! Hát húszévesen sem tudtam, mi akarok lenni. Beiratkoztam egy ipari szakközépiskolába Kőbányára. Az számomra egy hatalmas váltás volt, kikerültem az „épek” közé a nagyvárosba. 

Nagyon más világ volt? 

Bementem az iskolába, és mindenki engem nézett, még a tanárok is. Megállt az élet, én meg nem értettem, miért. Eddig is jártam iskolába az elmúlt nyolc évben, és minden ment a normális kerékvágásban. Az emberek értetlenkedtek, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel – ezzel meg én nem tudtam mit kezdeni. Nagyon későn esett le számomra, hogy az én jelenlétem nem mindenkinek annyira természetes, mint azt én az elején gondoltam. Ez nem volt egy könnyű út, de idővel lett egy-két barátom, és a kollégium is sokat segített, ami egy zártabb közösség volt, nem éreztem magam egyedül.  

Ezekben az időkben már vágytál a színpadra? 

Hat éves koromtól diákszínjátszó körös voltam az iskolában, és ugyan szerepelgettem, de sokáig lámpalázas voltam. Ritkán indultam szavalóversenyen, nem is voltam ebben jó, sőt, felnőttként is beszédtanárhoz jártam.

 Mi fogott meg a színész létben? 

Utólag esett le, hogy valószínűleg ez számomra terápia is volt, mert már nem azért néztek, mert alacsony vagyok, hanem azért, amit és ahogy csinálokNem Sándort, az alacsonytermetű embert nézik, nem az az érdekes, hanem a játéka. Sok mindent segített elfogadni. Például a mai napig a termetem miatt gyereknek néznek, sokszor letegeznek, vagy azt gondolják, hogy a szellemi képességeim a magasságommal arányosan csökkentek. Gyakran előfordul, hogy ha társasággal vagyok, nem hozzám, hanem a másik emberhez szólnak. Régen ez zavart, ma már ez másképp van, megtanultam kezelni.

Mikor sikerült ezt elengedned? 

Elég későn, úgy harminc éves korom körül. Felismertem, hogy ez nem az én döntésem, hanem az ő döntésük. Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben, egy idő után le kell tenni a fegyvert. Aki sérült, az nagyon erősen vágyik az elfogadásra, de sokszor mi magunk sem vagyunk elfogadóak, legalábbis magamon sokszor ezt vettem észre.  Én sem tudtam, mi bántó más sérült számára, vagy hogyan tudok megfelelően segíteni.  

Te könnyen kérsz segítséget? 

Ebben sokáig hiú voltam. Ha bementem a boltba, és nem értem el a kenyeret, inkább nem vettem meg, mintsem segítséget kérjek hozzá. Cikinek és megalázónak éreztem, hogy másokhoz forduljak. Ezt le kellett vetkőznöm magamról, és elfogadni, hogy időnként mindenki segítségre szorulhat. 

Édesanyád szintén alacsony termetű. Ő mert segítséget kérni? Milyen példát láttál? 

Ő is vidéken született, majd feljött Pestre tanulni, de amikor velem teherbe esett, hazaköltözött a kis borsodi faluba. Én úgy emlékszem, hogy ő nagyon rosszul élte meg a bántásokat, csúfolódásokat. Mesélte, hogy egyszer, amikor jött hozzám Pestre látogatni, a vonaton fülkés kocsi volt, ahol az egyik utas azt mondta, hogy „ne ülj ide, mert mi is elkapjuk”. Nekem meg kellett tanulnom kiállni magamért, hogy ne engedjem el a bántásokat, amik érnek és hogy megvédjem magamat, minden szinten 

Édesanyád egyedülálló szülőként nevelt fel. Édesapáddal soha nem is volt semmilyen kapcsolatod? 

Kétszer találkoztunk, egyszer 24 évesen, majd két évvel később. Én érzelmileg nem kötődtem hozzá, hiszen korábban nem láttam. Ha édesanyám nem mondja, hogy keressem fel, mert ő is Pesten élttalán eszembe sem jut. Édesanyám szerintem kíváncsi volt, hogy mit szól hozzám. Apám ezt akkor támadásnak élte meg, és nem tudott ezzel mit kezdeni. Nem volt nyitott rám. Furcsa találkozni úgy egy emberrel, hogy semmi közöd nincs hozzá érzelmileg, és mégis ugyanaz a neve, mint neked, és épp úgy néz ki, mint te, csak idősebb kiadásban. 

Maradt benned kérdés vele kapcsolatban? 

Én ezt le tudtam zárni, a temetésére is elmentem, ahol rajtam kívül csak az idősotthon képviselője volt jelen – hivatalból. Azért volt bennem szomorúságmert apám és anyám is a születésem után magányosan élték le az életüketmiközben állítólag egy hatalmas szerelem volt köztük, ami nyolc évig tartott. Az apám nem akart gyermeket – édesanyám ezt mesélte, apám történetét sosem ismerhettem meg. Anyám temetésére egyébként nagyon sokan eljöttek, nagyon szerették az emberek, mégis magányos volt. Szerintem sok minden rajtunk múlik az életünk során. A jó kommunikáció kincs egy kapcsolatban, és gyakran azon csúsznak el a dolgok, hogy csak feltételezzük, mi megy le a másikban. Lehet, egy őszinte beszélgetés rajtuk is segített volna és akkor egész másképp végződhetett volna a történetük. 

A színház mellett évek óta dolgozol a Nem Adom Fel Kávézóban is kulturális programszervezőként és moderátorként.  Ti hogyan éltétek meg a bezárást? 

Az elején 2-3 hónapra rendezkedtünk be, amiből több, mint egy év lett. A sérült embereknél nagyon nehéz, ha ennyi idő kimarad nekik a gyakorlatból, folyamatosan ismételni kell velük a megtanult dolgokat és kondícióban tartani őket, például online képzésekkelSzámukra ez nemcsak munka, hanem egolyan közösség, ahol minden találkozás örömteli. Most online angol képzés van nekik, én pedig online beszédórákat adok, így próbáljuk bennük tartani a lelket.  

Az ott dolgozó emberek mit adnak neked? 

Néha könnyebb velük az élet és az együttműködés, mint a normális vagy épnek” mondott emberekkel. Elfogadóbbak, nincs bennük rosszindulat, őszinték és ha éppen rosszul érzik magukat, kimondják. Egyenesen és nyíltan fogalmaznak, nem játszmáznak, nem akarnak megúszni dolgokat és elvégzik, amit vállaltakRendkívül szórakoztatóak tudnak lenni, engem is kinyitottak, elfogadóbbá tettek. Például a Down-szindrómásokhoz és az autizmussal élőkhöz is máshogy viszonyulok, előtte keveset tudtam róluk.  Ha nagyon le akarom sarkítani, tükröt tartanak elém. Sok ideig tartott, amíg saját magamat is el tudtam fogadtatni velük. A Down-szindrómások gyakran gyereknek néztek a termetem miatt. Egyszer egy kedves ismerősöm meghívott a Down-szindrómás lányának a születésnapjára, aki az ajtóban úgy mutatkozott be nekem, hogy „én vagyok a királylány”. Az egész zsúr alatt terelgetett engem, istápolt, kísérgetetthiszen gyermeknek nézett. zsúr végén megölelt, és búcsúzáskor a fülembe súgta, hogy „nem vagyok ám királylány”. Ott éreztem, hogy a bizalmába fogadott, ami hatalmas ajándék bárkitől. 

Reméljük, hamarosan már a színpadon is újra láthatunk. 

Én is! Számomra ez a boldog várakozás időszaka, meg lehet ezt a korszakot rosszul is élni, vagy viszonylag jól is. Én inkább előre menekülök, azt csinálom, amire lehetőség van, kutatok, fejlesztem magam és pályázatokat írok, aztán egyszer eljön az aratás ideje is, amikor minden valósággá válhat és újra felhangzik a taps.  

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

email:
info@qlissza.hu
0%