„a függöny mögött"

Jó lesz újra megölelni egymást

Interjú Csiby Gergellyel

„Jó lesz újra megölelni egymást”

Interjú Csiby Gergellyel

 A fiatal színművészt sokáig a Vígszínház színpadán láthattuk, idei évadtól azonban a Magyar Színház társulatát erősíti. Szó esett a gimnáziumi évekről, a vallásról, a mai fiatalokról és persze a színházról is.

A Színművészeti Egyetemen bábszínész szakára jártál. A bábok érdekeltek gyerekkorodban?

Soha nem báboztam gyerekként. Általános iskolában vittek minket bábszínházba, de más emlékem nincs. Amikor másodjára jelentkeztem az egyetemre, Máté Gábor indított prózai osztályt, és annyira erősen élt bennem az első felvételim, hogy azt éreztem, előtte nem fogok tudni teljesíteni. Évet nem szerettem volna kihagyni, és akkor indult bábszínész osztály is, így oda jelentkeztem, hiszen ugyanolyan diplomát ad, illetve még valami pluszt is tanítanak. Persze tisztában voltam vele, hogy nem lesz olyan, mintha egy Marton, Zsámbéki vagy Zsótér által vezetett osztályban végeznék, de mégiscsak a Színművészeti Egyetem. Tanulni meg lehetett, ha az ember akart, és hát miért ne akart volna.

Nem gondolkoztál azon, hogy egy bábszínházba szerződj?

Sokat adott nekem ez a szak, de már harmadévben körvonalazódott bennem egy másik irány. Ha lenne olyan társulat ma Magyarországon, mint mondjuk a kortárs francia vagy szláv bábszínház, elgondolkodnék. Itthon elképesztő módon fejlődik a báb, egyre izgalmasabb előadások születnek, sok új forma jelenik meg, ennek ellenére továbbra is sokkal jobban érdekelt az „élő színház”.

Az egyetem előtt a Szent Margit Gimnáziumba jártál. Drámatagozaton nem is gondolkoztál?

Jelentkeztem a Bródy Imre drámatagozatára, de szüleim hatására a Szent Margit lett belőle. Nem bánom, mert nagyon építő négy év volt. Figyeltünk az ünnepkörökre, a karácsony és húsvét jelentett valamit, volt egy közösségünk. Lehet, hogy nem tett volna jót nekem, ha drámatagozatra járok, ahol az ember négy évig szinte csak az egyetemre készül, és félig már el is hiszi, hogy színész, vagy legalábbis közelebb van a szakmához. Persze nem tudom, milyen egy drámás osztály, de én ezt csináltam volna szerintem. Amikor eldöntöttem, hogy ez lesz az irány, csak hétvégente és nyári táborokban ismerkedtem a színjátszással.

Mit hoztál magaddal ebből a négy évből?

Úgy gondolom, hogy el lehetett onnan tanulni egyfajta tartást. A tantárgyak mellett sok mindenre figyeltek. Megtanítottak minket az illendőségekre, például, hogy egy nőnek mindig a szív felőli oldalán állunk, vagy, hogy nem kellemes, hanem áldott, békés vagy boldog ünnepeket kívánunk, mert a lábvíz kellemes. Ezek apró dolgoknak tűnnek. Persze, tudom, kit érdekel, hogy hogy mondom vagy hova állok, de közben mégiscsak hozzáadnak egy emberhez.

A Szent Margit egy katolikus gimnázium. Vallásos családból jössz?

Édesanyám családja erdélyi, ők nyolcan voltak testvérek, nagymamámék pedig húszan, és ebből tizenöten fel is nőttek. Édesanyám nagybátyja a legkeményebb Ceaușescu-rendszerben, az ezeréves határnál felépített egy többszáz férőhelyes templomot, de sajnos nem élte túl a rendszert. Egyik nagybátyám pedig Brassónak a plébánosa, úgyhogy igen, egy katolikus erdélyi családból származom.

És édesapád családja?

Édesapámat nem ismerem, vele nincs kapcsolatom, elég hamar továbbállt. Egyszer találkoztam vele amikor tíz éves voltam, de a nevelőapám három hónapos korom óta velünk élt, és ő apám helyett is apám volt.

Mi vonzott a színészetben?

Szerettem, ha figyelnek rám. Általános iskolában elég fura srác voltam, nem szerettem focizni, csak a lovak érdekeltek, nem voltam egy „menő csávó”, de drámaórán elememben voltam. Azt nem mondanám, hogy gyerekkorom óta a színpadra vágytam, sokáig állatorvos szerettem volna lenni.

Szerettél szerepelni gyerekkorodban?

Nem minden esetben, csak ha biztonságban éreztem magam, és ez ma a színházban sincs másképp. Nem hiszek abban a fajta a színházcsinálásban, amelyet a félelem, a szigor és a megalázás határoz meg. Ha velem kapcsolatban egy rendező szkeptikus, nem bízik bennem, akkor tudat alatt is előjön a bizonyítási vágy és a kényszer. Szétesem, bizonytalan leszek és gyáva. Ha ennek az ellenkezője történik, és egyfajta közös szövetség alakul ki közöttünk, akkor tudok igazán jól működni.

Mivel tudsz kikapcsolni?

Nagyon szeretek kimozdulni a városból. Újlipótvárosban születtem, sok időt töltöttem a város közepén, és egy ideig élveztem is. Igazi urbánus akartam lenni a nagyvárosi élettel, a hosszú szövetkabáttal, de ma már vágyom kifelé a természetbe. Ha van időm, mindig a lovardák felé vezet az út. Közel három éve lovagolok, már gyerekkorom óta vágytam rá, de akkor nem futotta rá. Mostanában sajnos ez kissé háttérbe szorult, annyi feladat volt ebben az évadban.

Mi vonz annyira a lovakban?

Alapesetben végtelenül nyugodtak és empatikusak. Ha velük vagyok a szabadban, az teljesen kikapcsol. A belőlük áradó nyugalom feltölt, és nagyon jót tesz az idegrendszeremnek. Előttük nem lehet ugrálni és kapkodni, szépen át kell venni azokat a rezgéseket, amelyeket ők sugároznak.

Már évek óta tanítasz a Sztalker Suliban. Vágytál arra, hogy taníts?

Nem gondolom, hogy 27-28 évesen bármelyikünk is tanítana. A Sztalker Suliban inkább csak megosztjuk a tapasztalatainkat olyan érdeklődő fiatalokkal, akik szeretnének ebben a szakmában elhelyezkedni, vagy csak jobban el akarnak mélyülni magukban. Ha velük vagyok, főleg mozgással koncentrációval, a testi tudatossággal foglalkozunk.

Mit ad szerinted a Sztalker Suli a fiataloknak?

Igazi közösséget, igazi barátokkal. Nem felszínes kapcsolatokat, hanem egy helyet, ahová szívesen jönnek. Nemrég egy szülő felhívott, és elmesélte, hogy a lányának mennyit segített ez a hely, és hogy köszönetet szeretne nekünk mondani. Ez egy közös tanulás, ahol odafigyelünk a diákokra, személyes kapcsolatot ápolunk velük. Én imádtam volna, ha tizenévesen lett volna egy ilyen közösségem.

Később lett neked is ilyen közösség élményed?

Földessy Margithoz nagyon szerettem járni, de ott összekerültem egy olyan budai úri réteggel, ahol az számított, kinek hány krokodil van a pulcsiján. Az ÁSZ színjátszótáborban egy remek közösség volt, de az egy tábor, az azért más.

És az egyetemen?

Nem alakult ki olyan szoros közösség. Mármint olyan nem, mint amit az ember elképzel egy Színműs osztályról. Mindenki kicsit mást akart. Már az egyetemi évek alatt is volt széthúzás, páran az „élő színház” felé mentünk, ez okozott némi feszültséget. De természetesen tudtunk együtt dolgozni, és izgalmas vizsgák születtek. Egy két emberrel tartom a kapcsolatot, és ha bárkivel összefutnánk, biztos, hogy jól el tudnánk beszélgetni.

A Vígszínházban már egy erősebb csapat alakult ki, igaz?

Szerintem ott „érkeztem meg” igazán. Egy nagyon erős baráti kör alakult ki az első két évben. Mindenki ugyanazért dolgozott, egymást támogattuk, csak így tudtunk havi tíz Pál utcai fiúk előadást lejátszani. Mára sajnos ezt szétrobbantották, ami nekem nagy fájdalmam.

Nem volt köztetek verseny?

Volt egy egészséges versenyszellem, de mindenkire jutott feladat az első két évben, és elfogadtuk, hogy melyik karakter, szerepkör kire illik. Aztán bejött X számú egyetemista, óriási szerepeket kaptak, amit mi nem is értettünk, hiszen sokan már három éve ott dolgoztunk, és ezeket a feladatokat ránk is lehetett volna osztani. Folyton ezt hallod, hogy végig kell járni a ranglétrát, és a kisebb szerepekből idővel egyre nagyobbak lesznek, de itt mégsem ez történt. Ez nem panasz, inkább megállapítás.

Te milyen karakternek írnád le magad?

El kell fogadnom ezt a kölyök arcomat, sok évig fogok még fiatal embereket játszani. De konkrétabban nem tudnám meghatározni, ezt mondja meg más. Persze az ember vágyik az olyan feladatra is, ami kicsit ellene megy az alapkarakterének.

Az idei évadban a Magyar Színházhoz szerződtél. Nehéz volt beilleszkedni egy új társulatba?

Azt hiszem bárhol el tudok lenni, megbirkózom ezekkel a helyzetekkel. Nagyon más itt a hangulat, mint a Vígszínházban. A színház működése és a repertoár felépítése is más természetesen. A Ruminivel kezdtem. Jól jött Méhes Lászlóval rendező-színész felállásban találkozni. Azt követően a Holnapelőttön dolgoztunk, amelynek igazi műhelymunka hangulata volt, és rengeteget tanultam a folyamat alatt.

Mindenki számára nehéz időszak következett be az elmúlt hetekben a járvány miatt. Hogyan érint téged a színházak bezárása okozta kényszerpihenő?

Nehéz a hogyan kérdésre válaszolni. Ez most egy állapot, amiből ki kell hozni a legtöbbet. Kihasználni a hirtelen jött szabad heteket, illetve segíteni, ahol lehet, és ahogy az ember lehetőségeihez képest tud.

Mivel foglalod el magad ebben az időszakban?

Ahogy sokan, én is igyekszem hasznosan tölteni a ránk szakadt szabadidőt. Elkezdtem tanulni egy „handpan” nevű hangszeren és építettem egy házi stúdiót a szekrénybe, hogy itthonról is tudjak hanganyagot küldeni bizonyos munkákhoz.

Mennyire hiányzik a színpad? Lesz olyan az életed kapcsán, amit átgondolsz ebben az időszakban vagy változtatsz majd, ha minden visszakerül a régi kerékvágásba?

Hiányzik. De nem csak a színpad, hanem minden más is, ami kitöltötte a hétköznapokat. Most sok minden átértékelődik, amit az ember a hétköznapokban természetesnek és magától értetődőnek érez. Egy biztos, nagyon jó lesz újra megölelni egymást!

Milyen terveid vannak a nyárra?

Van sok terv. Remélem a két lovastábort már megtarthatjuk július második felében. Bízom benne, hogy mihamarabb, minél kevesebb veszteséggel elmúlik ez a helyzet, és visszatérhetünk a mindennapjainkhoz, és megvalósulhatnak a tervek!

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

email:
info@qlissza.hu
0%