“A táncban ki tudom fejezni önmagamat”
Interjú Tóth Karcsival
Amikor először leültünk Karcsival beszélgetni, az első dolog, amin megakadt a szemem, a Sziget fesztivál karszalag volt. Egy olyan fiatal férfival találtam szemben magam, aki mindent épp úgy élvez az életben, mint bármelyik másik ember: bulizik, fejleszti magát, tanul és nem utolsó sorban a színpadon fejezi ki magát a táncban. Annyi a különbség, hogy ő ugyanazért a célért hosszabb utat járt be. Tóth Karcsi, mozgáskorlátozott táncművésszel beszélgettünk.
Ha már így kiszúrtam a fesztivál karszalagot, mesélj, milyen volt a Sziget?
A Nem Adom Fel csapattal voltam kint, ahogy már többször is az elmúlt években. Mindig nagyon jó élmény, de leginkább az, hogy azokkal az emberekkel tölthettem el ezt a hetet, akik régen a kollégáim is voltak.
Miért váltottál annak idején?
Nagyon szerettem ott dolgozni, de egyre inkább vonzott az előadóművészet, főleg a tánc, de újabban szeretnék színészi babérokra is törni. Gyerekkoromban is szerettem szerepelni, és a művészet is közel állt hozzám, még verseket is írtam, de a táncban tudtam először igazán kikapcsolódni.
Mikor tudatosult benned, hogy más vagy, mint a többi gyerek?
Van egy két évvel fiatalabb öcsém, Tomi. Amikor általános iskolások voltunk, akkor tudatosult bennem, hogy nem ugyanazokkal a gyerekekkel tudunk játszani, és hogy rám jobban vigyáznak, mint másokra. Ez engem nem zavart, sőt, jó érzéssel töltött el, hogy féltettek és óvtak. Jó családban nevelkedtem, így nem volt bennem semmilyen düh. Elfogadtam magam teljesen. Persze néha azért elfogott egy rossz érzés, hogy miért nem tudok ezt vagy azt csinálni. Aztán rájöttem, hogy ugyan másképp, de mindenre képes vagyok.
Milyennek élted meg az iskolai éveket?
Egy vidékre kihelyezett csoportba jártam, ami integrált később egy normál osztályba. Ott például logopédus is foglalkozott velem, míg a többi tárgyam az egészséges gyerekekkel volt együtt. Anyukám és a tanító nénim segítségével kidolgoztunk különféle módszereket, hogy ugyanazt a feladatot hogyan tudom megcsinálni másképp, mint a többiek.
Könnyen el tudtad fogadni a segítséget?
Én belenőttem abba, hogy segítséget kérek. Szerencsére nyitott személyiség vagyok, és sosem voltam az a szégyenlős típus. Nincs olyan, amiben nehéz lenne segítséget kérnem.
Mikor érezted először, hogy a tánc a te utad?
Amikor a szalagavatón táncoltam. Az általános iskolai osztályfőnök olyan jól integrált az osztályba, hogy nem is volt kérdés, táncolok-e. Nagyon sok múlott az ő személyén. Akkor is már tudtam, éreztem belül, hogy nekem az előadóművészettel kell foglalkoznom, de még nem forrt ki bennem teljesen. Azután kezdtem el a Táncánia Együttesben táncolni, ahol végleg éreztem, hogy ez az én utam.
A zene ugyanannyira fontos számodra, mint a mozgás?
Nem is maga a mozgás a lényeg, hanem hogy képes vagyok kifejezni önmagamat általa. Mindegy, hogy az tánc, zene vagy szöveg. De azért más koreográfussal alkotni, mint például egyedül, mert akkor csak a mozgásra figyelek. Itt-ott csináltam már táncokat, ahol ugyan kaptam segítséget, de én raktam össze őket. Nagyon nehéz volt egyszerre szerepelni és rendezni is.
Mi volt benne nehéz?
Nem hiába két külön szakma. Ha magamat rendezem, belülről át kell élnem, ahogyan megcsinálom, és közben kívülről is látnom kell. Ez egy ilyen dupla, tripla szemüveg, amin keresztül könnyű elveszíteni az előadói fókuszt.
A művészetben milyen álmaid vannak?
Most az a legfőbb álmom, hogy a színházi szakmában minél többen megismerjenek. Szeretném saját magamat képezni és a színészetben is fejlődni.
A színészet mindig is ambíciód volt?
Az utóbbi időben érzem azt, hogy ahová képes voltam eljutni a táncban, oda eljutottam. A színészet talán még messzebbre tudna vinni.
A színészeten belül hol látod magad?
Nagyon különböző útvonalak vannak. Szeretnék valami újat alkotni. Például Shakespeare álomszerű klasszikus darabjait át lehetne dolgozni úgy, hogy fogyatékossággal élő emberek is helyet kapjanak benne. Amikor Hamlet lelke megbolondul, fizikailag is látszódhatna, hogyan omlik mássá a szereplő. Ebbe még nem mertem jobban belemenni, de szerintem nagyon érdekes lenne. “Lenni vagy nem lenni?” helyett a kérdés inkább “ülni vagy állni”. Olyan jó lenne, ha a fogyatékkal élő embereket jobban bele lehetne vonni a színházi előadásokba, és talán a jelenlétük egy idő után a való életben is evidenssé válna.
Hogyan ítéli meg a világ a te művészetedet?
Szerintem egy hagyományőrző színházcsináló szemében én lázadó lehetek, hiszen a klasszikus értelemben sem mozogni, sem beszélni nem tudok, ami a színház két alappillére. Mindig lesznek, akik nem fogadnak el, de megtanultam azokról nem, vagy pedig másképp tudomást venni.
Téged ez zavart valaha?
Igazából ez a része nem érdekel. Talán az elején zavart egy kicsit, de ma már tudom, hogy mindenkinek nem tudok megfelelni. A kezdetekkor, ha valakinek nem jött be a táncom, rosszul esett, de a szakdogám alatt rájöttem, hogy nincs olyan, ami mindenkinek tetszik. Amikor befejeztem az anyagot, és elküldtem több barátomnak, hogy véleményezze, volt olyan rész, amit az egyik kihúzott, míg a másik imádta. Ez volt az én tanulópénzem arra, hogy nincs olyan, hogy objektív vélemény.
Kinek a véleményére adsz a legjobban?
A barátaim és a családom véleménye számít igazán, és azoké az embereké, akik igazán ismernek, és művészeti projekten is dolgoztunk együtt. Aki építő kritikával tud felém irányulni, annak kíváncsi vagyok a véleményére, mert abból tudok tanulni.
Szegeden nőttél fel, hiányzik?
Persze hiányzik, a családom és több barátom is ott él, de tudom, hogy itt Budapesten sokkal önállóbb életet tudok élni.
Az önállóság számodra különösen fontos?
Tizenöt évesen kerültem fel Budapestre kollégiumba a Marczibányi térre, amikor elkezdtem a gimnáziumot. Szegeden nem tudtam volna rendes gimibe járni, ezért jöttem fel a fővárosba. Ha ott maradok, soha nem tanulok tovább, nem kerülök be az egyetemre. Anya látta bennem a lehetőséget, hogy jó tanuló vagyok, és mondta is, hogy ilyen szellemmel miért is kellene csak vegetálnom.
Féltett, amikor feljöttél?
Igen, de hiába fájt a szíve, kiállt amellett, hogy feljöjjek Pestre, és utólag látszik, milyen jól döntött. Ha akkor nem jöttem volna fel, egy egészen más Karcsi alakult volna ki belőlem.
Érettségi után sem álltál meg, hanem folytattad az utadat az egyetemen.
Igen, de ott is megvoltak a nehézségeim. Azt éreztem, nekem átlagon felül kell teljesítenem, hogy a tanárok lássák, jogosan kerültem be ide. Volt olyan tanár, aki a vizsgámon már beírta az ötöst, pedig meg sem szólaltam, ami az ő részéről egyfajta védelmi mechanizmus volt. Volt, aki az év elején még nem bízott a képességeimben, év végén pedig kiemelt. Ezt hatásnak értékelem, sikerült bizonyítanom, és az egyetem egy új világot nyitott a számomra.
Pár napon belül már Németországban leszel egy előadás kapcsán. Hogy jött ez a lehetőség?
Még covid előtt voltam kint a Nem Adom Fel Alapítvánnyal, akikkel egy koncert előadást vittünk ki, amiben én táncoltam. Ez egy hagyományosabb tánc volt, de főleg a társaság miatt különösen jó élmény számomra. A nézőtéren ott ült egy koreográfus, aki meghívott magához táncolni, azzal, hogy hozzunk létre egy előadást az ő társulatával. Tavaly ősszel voltam kint náluk három hetet, és most ezt az előadást fogjuk újra játszani. Akkor napi 5-6 órát próbáltunk, ami azért már egy kicsit megerőltető volt, fizikailag is kihívásnak éltem meg. A mostani utat is nagyon várom, kíváncsi vagyok, mit hoz ez a kint töltött pár hét az életembe.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian