“Ha visszatekintek, minden egyes kockája az életemnek a helyén van”
Interjú Pokorny Liával
Egy nő szíve annyi titkot rejt, lángot, fájdalmat, keresést és megérkezést. Mindebbe egy csodálatos színésznő dalai által nyerhetünk bepillantást a színpadon. Pokorny Lia mesélt nekünk átélt szerelmekről, gyászról, mély barátságról és az újrakezdésről is.
A Centrál Színházban látható önálló zenés ested, a LIAison, a szerelemről szól. Emlékszel az első szerelmedre?
Az első szerelmem az óvodában volt egy Peti nevű kisfiú. Emlékszem, hogy elmentünk sétálni, és én mondtam, hogy menjünk be egy nagy fa mögé és puszilkodjunk, nehogy az óvónőink meglássanak. Olyan érdekes, hogy már az ovisok is érzik, hogy vannak dolgok, amik titkosak. Már akkor tudtuk, hogy ez a mi titkunk.
Ez a fajta titkolózás a későbbi szerelmeidnél is megmaradt?
Olyan szempontból igen, hogy nagyon védem a magánéletemet. Nem szeretem ezeket a nyilvánosság előtt megélni, bár nekem a szabadság is nagyon fontos a szerelemnél. Vannak olyan dolgok, amik szerintem csak két emberre tartoznak. Egy párkapcsolat a párra tartozik, az intimitás így tud megmaradni. Ha mindent a közösségi médiában vagy akár társaság előtt megélünk, akkor az sebezhetővé tud válni. Ha mindenkinek mindent elmondunk, elvész a dolgoknak az energiája.
Nagyon óvod a magánéletedet, de a szakmádból adódóan aktívan jelen kell lenned a közösségi médiában. Nehéz volt ezt az elején megszokni?
Egyrészt igen, mert nagyon idegen felület volt nekem az elején, de meg kellett barátkoznom ezzel az egésszel. Ugyanakkor sosem kellett megosztanom a magánéletemnek azt a részét, ami már egy határon túl van. Azonban fontosnak tartok megosztani bizonyos dolgokat, mert valamilyen módon mégiscsak példa az, ahogy én gondolkozom, akár egy hétköznapi pillanatról. Lehetne ezerszer több követőm, ha aprópénzre váltanám az életem minden pillanatát, de én megtartom a határaimat. Így is nagyon sok mindent tudok azért megosztani az emberekkel. Akárcsak a LIAisonban, ahol annyi mindent elmesélek anélkül, hogy kibeszélném az életemet, de azt, ahogy gondolkodom, meg tudom mutatni. Szerintem ezt meg lehet tartani nagyon ízlésesen is, hogy az ember úgy beszél a saját életéről, hogy mégsem az intimitásig adja ki önmagát. Meg kell tartani azt a kis teret, amit mindig meg tud őrizni, hiszen arra tud támaszkodni. A közösségi média hihetetlen hullámokat tud vetni, ugyanazért tudják szeretni az embert, ami miatt széttiporják, ha változik a széljárás. Jobb, ha ennek nem adunk teret.
Milyen az, amikor szerelmes vagy? Mindent elsöprő vagy inkább visszafogottabb?
A LIAisonban jó pár olyan szerelem van, amiket tényleg átéltem. Hála Istennek fejlődőképes vagyok. Fiatalkoromban a szélsőségeket éltem meg, csak a fent és a lent létezett. Azt gondoltam, hogy mindent meg kell élni és csak a nagyon nagy érzelmek mutatják a szerelmet. Ötven éves koromra rájöttem, hogy nem ettől lesz a szerelem valós.
Egy nagyon jó mondatot olvastam erről egyszer. Amíg az ember a másik felét keresi, addig ő maga nem egész. A keresésben van egy kétségbeesés, egy hihetetlen mohóság, egy fulladás, hogy valaki mentsen meg. Mutassa meg, hogy én szerethető vagyok. Amíg ebben a fulladásban keresem a másik felemet, addig csak egy ugyanilyen félemberrel találkozhatok, aki egy folyamatos játszmákkal akarja kicsikarni belőlem azt az érzést, amit magamnak sem tudok megadni. Aztán az ember eljut odáig, hogy egyedül is tudja élvezni, hogy ki ő. Ha már nem azért vár egy társat, hogy pótoljon benne valamit, akkor jöhet létre egy nagyon jó találkozás, amiben ott a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés és egymás elfogadása.
Megannyi különböző nő életébe és szívébe nyerünk bepillantást az előadásban. Van olyan történet, ami most különösen kedves a számodra?
Talán az a nő, aki megérkezett. Aki már nem akar nagy Őt, nem várja a herceget a fehér lovon. Nem az őrült nagy lángokat keresi, hanem a nyugalmat. Nekem erről a legjobb énekelni. 
Ezt az előadást Babicsek Bernáttal közösen hoztátok létre, akinek egy gyönyörű dallal állítasz emléket az előadásban. Szerintem mindenki, aki átélte már ezt a közeli gyászt, haza tudott vinni belőle egy darabot.
A halálról nagyon nehéz beszélni, nem kapunk eszközöket hozzá, és olyan nagy bajba kerül az ember, amikor átéli valakinek az elvesztését. Erre nincs recept, mindenki másképp dolgozza fel, de muszáj ebben segítséget találnunk. Azt éreztem, hogy addig nincs nyugalmam, amíg a LIAisont nem viszem tovább. Egyre erősebbnek éreztem ezt a fájdalmat. Számomra hatalmas lelki munka volt, hogy ezt újra színpadra állítsuk, és elbírjam ennek a súlyát.
Fontos volt, hogy Tamás (Kéméndi Tamás – a szerk.) ne azt érezze, hogy nem hiszek benne, ne szeretném vagy ne tartanám őt csodálatosnak, miközben annyira fáj a szívem Bernát elvesztése miatt. Ennek a dalnak, amit Bernát szerzett, a keresztnevemet adta címnek, mert mindig mosolyognia kellett azon, hogy a teljes nevem Aurélia. Nagyon szerettem volna, hogy ez a dal benne maradjon az estben, de nem akartam megkérni Tamást, hogy ezt eljátssza, hiszen ez Bernát szóló száma volt. Botos Éva, az est játékmestere találta ki, hogy írjunk hozzá egy szöveget és énekeljem el. Végül a szöveget én írtam meg, az estben ebben a formában hallható. Azt éreztem, hogy ahogy én éltem meg az ő elvesztését, amit ő nekem jelentett, csak én tudhatom.
Az, hogy újra életre tudtátok kelteni, segített a feldolgozásban?
Amióta újra bemutattuk a LIAisont, én sokkal nyugodtabb vagyok. Vannak mondatok, pillanatok, amik nagyon rá emlékeztetnek, mintha csak neki mondanám, és amíg játsszuk ezt az estet ez addig így is marad. A gyász munka, ami mindenkinek a sajátja, és ha az ember szépen végigcsinálja, a végén megért valamit. Én azt értettem meg, hogy minden pillanat fontos, és sokkal nagyobb becsben kell tartanom életet.
Kéméndi Tamás lett az új társad az előadásban, akivel hamar kialakult az összhang. Hogyan találtatok ennyire egymásra?
Számomra elengedhetetlen volt, hogy az új társam emberileg megkérdőjelezhetetlen legyen. Mert csak egy lelkileg tiszta emberrel tudtam ezt folytatni. Fontos volt, hogy olyan legyen, aki nem akar változtatni olyan dolgokon, ami fontos az előadás felépítését tekintve, de mégis bele tudja tenni a saját lelkét és tudását, és amikor belenézek a szemébe, látom, hogy elbírja ezt a feladatot.
Viszonylag hamar találkoztunk, Bernát halála után egy hónappal. Tamás valóban gyógyító személyiség volt számomra, annyira megnyugtatott. Olyan, mint egy tavaszi szellő, aki közben egy felelősségteljes felnőtt férfi. Hihetetlen tempóban tanulta meg a dalokat, felkészülten érkezett, és nem arról szólt a próba, hogy neki mennyire nehéz ebbe a helyzetbe beleilleszkednie. Minden pillanatban azt éreztem, hogy számíthatok rá. Tisztelettel és alázattal viseli ezt a helyzetet, de van benne annyi magabiztosság, hogy hoz új ötleteket. Szeretném, hogy ezt az előadást a magáénak tudja ő is. Én viszem magammal tovább Bernát emlékét, és ebben ő segítséget nyújt nekem. Tamás sokban hozzáadott ahhoz, hogy képes voltam újra színpadra állni, erőben, lélekjelenetlétben, ilyen gyönyörűen végig csinálta velem ezt a próbaidőszakot.
Az előadás elején bepillantást engedsz a saját szorongásaidba humorral átszőve, hogy mi is zajlik egy színpadon álló színésznő fejében, miközben játszik. Ez a valóság?
Ezek a gondolatok abszolút ott vannak fejemben. Nagyon áldott állapot, amikor a pillanatban jelen tudok lenni a színpadon. De vannak olyan napok, amikor bal lábbal kelek fel, bizonytalanabb vagyok, megy bennem egy másik monológ, mialatt énekelek és beszélek. A meditációhoz tudom hasonlítani a teljes jelenlétet a színpadon. De amikor az ember kellőképpen frusztrált, akkor előjönnek azok a bizonytalan gondolatok, hogy vajon miért nem nevet a közönség, esetleg unják? Gyorsítsak vagy lassítsak? (nevet) Pedig lehet, hogy élvezik, és a végén hatalmas tapsot kapunk, mégis ezeken a napokon a színész pánikol, ha más reakciókat kap a nézőtől, mint előző nap. Ilyenkor kell visszatérni a jelenléthez és átadni magam az előadásnak és nem a megfelelésnek.
Volt egyszer egy LIAison előadás, ahol egy könnycseppem belefolyt a mikroportba, és egy egész dalon keresztül nem lehetett hallani a hangomat – amiről szerencsére én nem tudtam – és egyszer csak reccsent egy hatalmasat a hangfal, és újra teljes hangerővel szóltam. Volt olyan, amikor rossz versszakkal kezdtem el a dalt, és miközben énekeltem, rájöttem, hogy így nem fogom tudni végig csinálni. Kénytelen voltam megállni, és bevallani, hogy én ezt most elszúrtam és elölről kell kezdenem. És mivel az elején benne van ez a kis belső monológ, a nézők azt hitték, hogy ez így van benne az előadásban. Ha az ember mer esendő lenni, akkor minden megbocsátható.
Én egyre inkább abban a színházban hiszek, ami azt a bizonyos negyedik falat lebontja, és sokkal közvetlenebben szól a nézőkhöz, interaktívabb és nagyon őszinte. Minél több dolgot megmutatni minél egyszerűbben, humorral, (ön)iróniával és intimitással.
Köztudott, hogy állandóan pörögsz. Mindig is ilyen voltál?
Mindig arra vágytam, hogy egyszer majd nyugalomban élem az életem, de el kellett fogadnom, hogy ezt a tempót magamnak csinálom. Viszont van változás, egyre több szabadságot szakítok ki magamnak – most is épp egy három napos kikapcsolódásra tartok a barátaimmal. Idén több hét is lesz, amikor elvonulok, amit eddig nem tettem meg. Most már tiszteletben tartom azokat a napokat, amiket kihúzok a naptárból. Nagyon fontos, hogy az egyensúlyt megtartsam, és nekem a természetben való lét az igazi kikapcsolódás.
Amikor édesanya lettél, még intenzívebb lett ez a pörgés vagy jött egy természetes lelassulás?
Én nem tudtam lelassulni. Nem rohantam sehova, de egy olyan kisgyerekkel, aki napi 6-8 órát alszik és nem egyhuzamban, ott pihenésről nehezen beszélhetünk. Mindig a babára összpontosul a figyelem és az ember feladja önmagát. Mennyire csodálatos, hogy egyszer csak nem én leszek a középpontban, hanem van valaki, aki nálam ezerszer fontosabb. Ennek a szépsége fantasztikus.
Nemrégiben kirepült otthonról a fiad, ez milyen változásokat hozott az életedbe? El tudtad engedni a kezét?
Ő ezt egy huszárvágással megoldotta. Először nagyon megdöbbentett, teljes volt a kétségbeesésem, hiszen jövőre érettségizik. De aztán azt éreztem, hogy a legnagyobb dolog, amit adhatok neki, az a bizalom. Azzal együtt, hogy tévedhet, és felelősséget vállal érte.
Végtelenül büszke vagyok és felnézek rá, hogy ő úgy döntött önálló életet kezd. Az egyik felem aggódik, a másik felem bizakodó és kíváncsi. Át kell adnom az irányítást, mert minden úgy történik, ahogy történnie kell.
Az nagyon jó, hogy a mély beszélgetéseink megmaradtak. Ha hazalátogat, megosztja, hogy milyen dalokat írtak a zenekarával, vagy épp mi történik az életében. Nem gondolom, hogy egy szülő barátja a gyermekének, mert a baráti viszony teljesen mást jelent. Ott a két ember megosztja egymással a terheit, én viszont nem pakolom az ő vállára az enyémeket, mert nem az ő dolga ezeket cipelni. Azt el tudom mondani, ha küzdök egy problémával, és azt is, hogy hogyan keresek rá megoldást, de nem várok tőle tanácsot. Nem kötelessége mindenről beszámolni, de fontos tudnia azt, hogy nincs olyan, amit ne mondhatna el. Ettől még lehetnek vitáink, de a köztünk lévő szeretet minden felett áll.
A művészetben tudtok osztozni?
Olyan szempontból igen, hogy hatással vagyunk egymásra. Én különösen értékelem az ő meglátásait és tehetségét. Olyan dolgokat tud nekem mutatni, amiket nem ismerek. Van egy erkölcsi gyökér, ami kompatibilis, ugyanakkor van egy egészen más látásmódja, ami nagyon inspirál. Látom, hogy őt is érdekli, amit én csinálok, miután eljött a LIAison előadásra, elkezdett sanzonokat tanulni.
Nyáron a pihenéseket már említetted. Mi más vár még rád?
Indul a A mi kis falunk forgatása, és a színház sem pihen. A Válótársast, a Munkatársast és a LIAisont is mindenfelé visszük az országban. A Nyugati nyaralás című filmnek szeptember 15-én lesz a bemutatója a mozikban, ahol én alakítom a női főszerepet. Készülünk még egy esttel, ami még alkotói fázisban van, de nem nagyon volt még ilyen az országban. A Füst című koncertestem mellett a közönséggel töltök egy közös estét, melyben a együtt improvizálunk, beszélgetünk, falatozgatunk.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian