„Sosem okozott gondot más nyelven játszani”
A színpadon a megszokott magyar szavak, az ismerős hanglejtés, de mégis van benne egy csavar. Čarna Kršul horvát színésznő 20 éves korában jött Magyarországra, amikor még egy szót sem beszélt magyarul. Azóta nem csak magyar nyelven, akcentus nélkül játszik, hanem az ő nevéhez fűződik az Asterion Project Theatre angol nyelvű színházi társulat is, amely a külföldieknek is elérhetővé teszi a hazai kultúrát.
Interjú Čarna Kršullal
Nagy kihívás volt, amikor belekezdtél az angol nyelvű színjátszásba itthon?
Nem volt egyszerű, mert sok mindent egyedül kellett megtanulnom útközben, hiszen a szervezéstől a szerződésekig én csináltam mindent.
Jelenleg hány angol nyelvű előadást játszotok?
Most öt előadásunk fut, és általában az RS9 színházban játszunk. Öt éve indítottam az Asterion Projectet, mert úgy éreztem, szüksége van a külföldieknek az angol nyelvű színházra. Vannak állandó tagok, akikkel szinte minden darabban együtt dolgozom, de minden évben tartunk egy castingot, mert kíváncsi vagyok az új emberekre. Inspirál, amikor egy projektben különböző országokból jövő emberekkel együtt alkotunk. Amikor castingolok, nem csak azt nézem, hogy hogyan játszik valaki, hanem az energiáit figyelem. Az a legfontosabb, hogy ez egy jó csapat legyen, egy örömmunka.
Az egyik legnépszerűbb előadásotok a Most Budapest. Mitől különleges ez a darab?
A Most Budapest egy kicsit más típusú előadás, mint a többi. Itt nem csak profi színészekkel dolgozunk, hanem hétköznapi emberekkel is. Kimondottan egyéniségeket kerestem, tíz olyan embert, akik valóban Budapesten laknak, de mindegyik más országból jött – Mongóliától elkezdve Írországon át Izraelig tényleg mindenhonnan. Már harmadik éve játsszuk és a külföldiek nagyon szeretik ezt az előadást.
Mennyire volt nehéz hétköznapi emberekkel együtt dolgozni?
Kihívás volt, egy hosszú folyamat. Legnagyobb különbség számomra az, hogy nem gondolkodnak úgy, mint a színészek. Ami egy színésznek egyértelmű lenne, nekik nem az. Rá kellett jönnöm, hogy kinek milyen módon toljam ki finoman a határait, hogy eljussunk odáig, hogy egy nem színész az előadásban színészként játsszon.
A Most Budapest előadásnak nem csak a rendezője, hanem írója is vagy. Mindig is voltak ilyen ambícióid?
Egyáltalán nincsenek írói ambícióim. Apukám horvát író, így könyvekkel körülvéve nőttem fel. Egyik íróestről mentünk a másikra, vagy folyton kiállításokra jártunk. A Most Budapestet terápiás jelleggel is írtam. Azok a dolgok, amikkel én küzdöttem, amikor idekerültem fiatalon – nem ismertem a nyelvet és egészen más mentalitásom volt – mind megjelennek a darabban. Ezeket kiírtam magamból azoknak az embereknek, akiket kiválasztottam a szerepre. Azért arra figyeltem, hogy illjen rájuk a szerep, tudjanak könnyen azonosulni, hiszen nem színészekről van szó, és sokat kellett segíteni őket, hogy mit és hogyan kell csinálni. Nem is számoltam azzal, hogy ez vígjáték lesz a végén, azt meg végképp nem tudtam, hogy fog-e tetszeni a nézőknek. Emlékszem, a premieren álltam a hangosító pultban, és olyan jó érzés volt hallani, ahogy a közönség végig nevet.
Neked mit jelent külföldiként más országban élni?
Én már nem igazán érzem magam külföldinek. Húsz évesen jöttem ide annak idején családi okokból, és már több, mint a fél életemet itt töltöttem. Szerintem a legfontosabb, hogy magunkkal legyünk őszinték és magunknak akarjunk megfelelni. Beilleszkedni nem azt jelenti számomra, hogy olyanná kell válnom, mint azok, akik körülvesznek, hanem elfogadom és tisztelem, hogy ez más kultúra. Budapest egyébként csodálatos város, nem véletlenül kapta az előadás is ezt a címet. Sokszor úgy érzem, hogy hiányzik nekem a horvát mentalitás és a tenger, ami mellett felnőttem, de amikor ott vagyok, Budapest hiányzik. A mai napig meglep, hogy mennyire gyönyörű. Annyi kulturális lehetőség van, mindenki számára vannak izgalmas dolgok, még a táncélet is nagyon klassz. Szeretem a kortárs és modern táncot, és itt annyira szabad és más, mint amit eddig tapasztaltam.
Hogyan élted meg, amikor eljöttél Magyarországra?
Én nagyon ösztönös vagyok, ha valamit a fejembe veszek, nem hallgatok másra. Hiába próbáltak lebeszélni róla a barátaim, hogy otthagyjam az országomat és mindent, amit ismerek. Kemény volt, de időm sem volt ezt észrevenni, hiszen annyi minden zajlott akkor az életemben. Az nehéz volt, hogy nem volt kivel beszélnem, pedig én annyira szeretek beszélni. Olyan furcsa volt nekem ez a nyelv, és ugyan semmihez sem tudtam hasonlítani, de gyönyörűnek találtam. Kihívásnak éreztem, hogy megtanuljam, meg hát muszáj is volt.
Meg is akartam jegyezni, hogy nagyon szépen beszélsz magyarul, szinte akcentus nélkül.
Köszönöm, néha azt gondolom, hogy sajnos túl jól beszélek magyarul! Annyi beszédgyakorlat után már színházban is tudtam magyarul játszani, annak idején Márton Andrással. Az elején nem tudtak velem mit kezdeni, mert hogy hiába éltem át a szerepeket, akcentusom volt. Aztán később mentem castingra, és akkor az volt a baj, hogy már nincs akcentusom, pedig a karakter megkívánta volna.
Amikor idejöttél, volt benned kalandvágyás is?
Látszólag igen, de én ezeket nehezen ismerem fel magamban. Amikor a társulattal karácsonykor húztunk, úgy kellett kitalálni, hogy kit húztál, hogy egy jellemzőt mondtál róla. Az egyik lány azt mondta, hogy „szabadszellemű”, én meg körbenéztem, hogy kire gondolhat, mire feltűnt, hogy húsz szempár szegeződik rám. Nem szeretek túlanalizálni dolgokat, csak nekivágok és haladok a cél felé. Nem akarok mindent túl értelmezni, felcímkézni a fejemben, talán ezért is szeretem annyira a táncot, ami minden logika nélkül tud hatni ránk.
Mikor kezdtél el rendezni?
Az Aszterión háza volt az első rendezésem, de tavaly véletlenül egy magyar darabot is rendeztem.
Véletlenül?
Néha nem várható dolgok történnek. Vendégszerepeltünk Szegeden a Square című előadásunkkal, és ott látott Varsányi Anna, a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja. Amikor később Pesten elővették az egyik darabját, Az öltöztetőt, azt mondta, szeretné, ha én rendezném. Így kerültem ebbe a magyar előadásba, ahol az egész csapat magyar volt.
Mielőtt idejöttél volna, színésznőnek készültél Horvátországban is.
Tizennégy éves korom óta tudom, hogy a színpad az én világom, de akkor másik szakot végeztem, szociológiát. Aztán visszatértem a színházhoz, mint színész és rendező. Nem látom magam rendezőként, pedig dicsérnek, mert számomra a színészet az első. Nyitott vagyok a magyar nyelvű projektekre is, a pécsi horvát színházban pedig horvátul játszom, az ottani live streamingek tartottak életben a korona alatt. Számomra az a kulcs, ami a szavak mögött van. Nekem nem okozott gondot más nyelven játszani, mert nekem a belső világ a lényeg.
Akkor a színészetet sosem engedted el?
Nem tudok feladni dolgokat, ami nem mindig jó, de ilyen vagyok. Borzasztó makacs tudok lenni, addig megyek a zárt ajtóhoz, amíg valahogy ki nem nyílik. Gyerekkoromban imádtam színházba járni, csodálattal figyeltem a színpadot, és az járt a fejemben, hogy bárcsak én is ott fent állhatnék. Tizennégy évesen véletlenül bekerültem egy darabba, és ott jöttem rá, hogy én a színpadon mindent tudok. A valós életben inkább visszafogott és csendesebb vagyok, aki a saját világában létezik, de ott annyira kinyíltam, nagyon nagy szabadságot adott a színpad. Bármit megtehetek, azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Szerettem volna Pesten folytatni a színész vonalat, de nem beszéltem a nyelvet.
Mikor vetted fel újra a színészi vonalat?
Végig kapcsolatban maradtam a színházzal. Valahogy nem találtam a helyemet a magyar szférában, azt éreztem, nem tudnak hova tenni. Elmentem egy görög rendező castingjára az Átriumba, így indultam el angol vonalon. Ott felfigyelt rám egy macedón rendezi, akivel később évekig együtt dolgoztam. A Theatre on the Roof társulattal bejártunk sok országot és részt vettünk fesztiválokon.
Az, hogy művész családban nőttél fel, könnyebbé tette összeegyeztetni a családot és a színházat?
Van egy értékrendszer, ahol nekem a család az első, és volt is, hogy emiatt visszautasítottam lehetőséget. Én olyan dolgokat csinálok, amikben hiszek. Persze lehet, hogy ha valaki csak egy lapra tesz fel mindent, többet tud elérni, de mindennek megvan az ára. Én ezt az árat nem akartam megfizetni. Nekem nem csak kizárólag a szakmai siker jelenti a boldogságot. Több téren szeretnék helyt állni.
És mik várnak még rád idén?
Most kezdtünk el egy új előadást próbálni, az Attitude-t, egy izraeli rendezővel, aminek szeptemberben lesz a premierje. Ez az előadás a pozíciókról szól, a mindennapi harcokról az üzleti szférában, az egyszer fent, egyszer lentről. A szeptemberi bemutatón kívül lesz októberben egy svéd koprodukcióm is. Nagyon sok tervem van, kis lépésekben haladok, de a lényeg, hogy látom a célt.
in English
„It was never a problem for me to play in another language”
Interview with Čarna Kršul
Hungarian words, familiar intonation on stage, but there is a catch. Croatian actress Čarna Kršul came to Hungary at 20 years old, when she did not know a single Hungarian word. Since then, not only does she act in Hungarian, without having any accent, but she started the English language Asterion Project Theatre, that makes culture available for foreigners in Hungary as well.
Was it challenging to start an English language Theatre here in Hungary?
It wasn’t easy, because I had to learn a lot of things along the way on my own, since I was managing pretty much everything from organizing to contracts.
How many plays are you performing in English right now?
As of right now we have five plays running and we usually play at the RS9 theatre. I’ve started the Asterion Project 5 years ago, because I felt that foreigners needed an English language theatre. We have permanent members who I work with in every play, but we hold a casting every year, because I am curious to get to know new people as well. It’s very inspiring to work with people from different countries. When I’m casting, acting is not the only thing I focus on, but the energy that people put out. The most important thing is to have a good team, that enjoys working together.
One of your most popular plays is the Most Budapest. What makes this play special?
The Most Budapest is a little bit different from other plays, because we work with civilians besides the actors, as well. I was specifically looking for unique individuals, ten people, who live in Budapest, but each of them is coming from a different country from Mongolia to Ireland through Israel, really from all over the world. We’ve been playing it for three years now and foreigners really enjoy it.
How difficult was it to work with civilians?
It was a challenging, long process. The main difference for me was that they don’t think like actors. Things that are evident for actors are not for them. I had to learn how to push their limits individually so a non-actor would eventually act like one in the play.
Not only do you direct Most Budapest, but you also wrote the play. Have you always had ambitions as a writer?
I don’t have any writing ambitions. My father is a Croatian writer, so I grew up around books. We were either going from one writer’s night to another or visiting exhibitions all the time. I wrote Most Budapest as a therapy as well. The challenges I was facing when I moved here at young age – not speaking the language and having a totally different mentality – are all part of the play. I wrote about these things for the people I chose to play the parts. Of course, I made sure they match the characters so they could easily identify with them, since they are not actors, they needed help with what and how to do. I really didn’t think it was going to turn out as a comedy at the end, and I certainly didn’t know if the audience was going to like it. I remember standing at the mixing desk and it was amazing to hear the audience laughing the whole time.
What does it mean for you to live in a country as a foreigner?
I don’t really feel like a foreigner anymore. I came here when I was 20 years old for family reasons and I have spent more than half of my life here. I believe that the most important thing is to be honest with ourselves and to meet our own expectations. Integration does not mean becoming like the people surrounding you but accepting and respecting that this is a different culture. Budapest is a wonderful city by the way, that’s why I gave the play this title too. I often miss the Croatian mentality and the sea, that I grew up next to, but when I’m there I miss Budapest. I’m still amazed how beautiful it is. There are so many cultural opportunities, there are exciting things for everyone, even the dancing scene is great. I love contemporary and modern dance, and it is so free and different from what I’ve experienced before.
How did you feel about moving to Hungary?
I’m very intuitive, and if I put my mind to something I don’t listen to anybody else. My friends tried to talk me out of leaving my country and everything I know. It was hard, but I didn’t even have the time to realize how hard it really was, because there were so many things happening in my life. It was really hard that I couldn’t talk to anybody, and I love talking so much. The language was so strange for me, and even though I couldn’t compare it to anything, I found it beautiful. I took it as a challenge to learn it, and of course I had to as well.
I meant to tell you how good you speak Hungarian, almost without any accent.
Thank you, sometimes I think I speak it too well. After so much speech training I was able to play in theatre as well, back in the days with András Márton. At first, I couldn’t really deal with it, because even if I identified with the roles, I still had an accent. After a while when I went to auditions the problem was that I didn’t have an accent anymore, but it was necessary for the character.
When you first came here, did you feel adventurous?
It seemed like it, but I find it hard to recognize these traits in myself. When we did Secret Santa with the crew, you had to say one trait about your Secret Santa so the others could guess who you picked. This one girl said “free spirit” about me, and I looked around, wondering who she was talking about, when I realized twenty people were staring at me. I don’t like to overanalyze things, I just start doing them keeping the goal in mind. I don’t want to overthink everything, label things in my head, probably that’s why I like dance so much, that can affect you without any logic.
When did you start directing?
The House of Asterion was my first directing work, but I accidentally directed a Hungarian play too last year.
Accidentally?
Sometimes unexpected things happen. We were guest starring in Szeged with our play Square, where Anna Varsányi, dramaturg of the National Theatre of Szeged, saw me. Later, when one of her plays, The Dresser, was picked in Pest, she said she wanted me to direct it. That’s how I got in this Hungarian play, where the whole team was Hungarian.
Before you came here, you were planning on being an actress in Croatia as well.
Ever since I was 14 years old, I’ve known that the stage is my world, but back then I was studying at a different faculty, Sociology. Then I returned to theatre, as an actress and director. I don’t see myself as a director, even though I get compliments, but for me acting comes first. I am opened to Hungarian language projects too, and I play in Croatian at the Croatian Theatre of Pécs. Their live streaming kept me alive during Covid. For me the key is what is beneath the words. It’s not a problem for me to play in another language, because the inner world is what matters to me.
So you never let go of acting?
I can’t give up things, which is not always good, but I am this way. I can be extremely stubborn, when I find closed doors, I keep going until they open. When I was a child, I loved going to the theatre, I was amazed by the stage, and I kept wishing to be up there.
When I was 14, I got in a play by chance, and that’s when I realized that on stage, I just know everything. In real life I am more reserved and quiet, someone who exists in her own world, but on stage I opened up so much, it gave extreme freedom. I can do anything, I felt that I found where I belonged. I wanted to carry on with acting in Pest, but I didn’t speak the language.
When did you start acting again?
I was keeping in touch with theatre all along. For some reason I couldn’t find my place in the Hungarian acting community, I felt they didn’t know what to do with me. I went to a casting of a Greek director at the Atrium, and that’s how I started in English. A Macedonian director noticed me there, with whom I later worked for years. We visited a lot of countries with the crew of Theatre on the Roof and participated in festivals too.
Did the fact that you grew up in an artistic family made it easier for you to combine family life and the theatre?
There is a value system, and for me it means family comes first, and there were times when I refused opportunities because of that. I do things that I believe in. Of course, if somebody puts all their eggs in one basket, they can achieve more, but everything has its own price. I didn’t want to pay that price. Professional success is not the only happiness for me. I would like to do well at other things too.
What is still ahead of you this year?
We just started rehearsing a new play, The Attitude, with an Israeli director, and it premieres in September. This play is about positions, everyday battles in the business world, about the whole you win some, you lose some scenario. Besides the premiere in September, I will have a Swedish coproduction in October. I have a lot of plans, I am taking small steps, but what matters is that I am heading towards the goal I set.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian