„Nem vágyom tiszavirág életű kapcsolódásokra”
Interjú Wunderlich Józseffel
Eleinte rettegett a Vígszínház nagyszínpadától, még abban is kételkedett, hogy valaha színész lesz. Wunderlich Józseffel első lemezéről, az otthon töltött családi pillanatokról és a színház árnyas oldaláról is beszélgettünk.
Tavaly kiadtad az első lemezed, a SKIZÓ-t, amelyről márciusban két dalnak is megjelent a klipje. Mit jelentenek neked ezek a dalok?
Az egyik dal, a Belisztezve egy elég súlyos, tétova állapotot tükröz, és ezt a furcsa, kicsit szorongató érzést erősíti meg a videó is, amikor az ember számára a saját létezése céltalannak tűnik. Az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy mennyire fontos, hogyan vagyunk jelen a környezetünkben, éppen ezért játszódik a videó Budapesten – hiszen ez az én közvetlen közegem. A mostani vírushelyzetben mutatkozik meg igazán, milyen sokféle arca van egy ilyen nagyvárosnak, a kiürült Budapest hol nyugalommal, hol pedig félelemmel képes eltölteni minket. Erről a kettősségről is szerettem volna beszélni. A lemezen egyébként nagyon sokféle dal van, mindegyik mást ad. Van köztük olyan, amelyik, – mint egy gyors kaja – azonnal eltelít jó érzéssel, de vannak, amikhez türelem kell, és többször meg kell hallgatni, hogy egy összetettebb történet kialakuljon.
Téged is nehéz elsőre megérteni?
Nem is tudom. Akik közelebb állnak hozzám, azok között is vannak, akik elsőre nem mindig értik, mit szeretnék. Egyrészt én is változom, másrészt a környezetünk is változik, de a vágy, hogy megismerjük egymást, állandó. Azt gondolom, hogy a világ és az emberek megismeréséhez idő és türelem kell. Aki ezt meg akarja spórolni, az azért jár rosszul, mert rengeteg értékről lemarad. Nem ragadhatunk le az előítéleteinknél. Az első benyomás fontos, de nem szabad az alapján végleges képet alkotnunk, mert az később akár ítéletté tud merevedni. Az embernek elsősorban saját maga irányába kell megtanulni a türelmet, és én pontosan így voltam ezekkel a dalokkal is. Nem szoktam zsákbamacskát árulni. Már az első találkozáskor azt kommunikálom, hogy nem vagyok egy egyszerű ember, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy megismerjem a másikat, és remélem, hogy ez fordítva is igaz.
A tapasztalataim szerint a világ azt diktálja, hogy az embernek legyen egy image-e, egy arca, ami azonnal szerethető, szimpatikus, és mehetnek rá a like-ok. Engem ez nem érdekel. Nincs bennem arra törekvés, hogy az első találkozáskor már szimpatikus vagy kellemes jelenség legyek. Sokkal izgalmasabb, ha ezek a találkozások nem prekoncepciók alapján történnek. A találkozás egymásra figyelés és várakozás, tiszta lappal kezdünk, és meglátjuk, meg tudjuk-e ismerni egymást.
Mennyire tudod megmutatni önmagad a színpadon? Vágysz arra a fajta elismerésre, amely a szerepeidet övezi?
Én a magánéletemben nem vágyom ilyen tiszavirág életű kapcsolódásokra. Például Boka János egy háromórás találkozás a nézőkkel, ami még egy rövid szerelmi kalandnak is karcsú. Én azokra a kapcsolatokra vágyom, amelyekről azt gondolom, hogy egy életen át el tud kísérni. Ezek aztán az évek során lehet, hogy néha meglazulnak, de maga a kötelék széttörhetetlen. Így is túl sok olyan találkozás van az életünkben, amelyek csak pár óráig élnek. Régen az embernek volt egy zöldségese, egy hentese, minden nap ugyanazokhoz az emberekhez ment be. Ismerték egymást, tudtak egymás életéről. Én erre vágyom. Akikkel négy-öt éve együtt vagyunk a Vígszínházban, azokkal már elkezdett kialakulni egy hosszútávú kapcsolat, és azt kezdjük érezni, hogy egy családban vagyunk. És ez már sokkal bensőségesebb, mint amit a legtöbb ember a munkahelyén el tud képzelni.
Erre a vidéki nyugalomra vágysz a magánéletedben?
Én nagyon vágyom ilyen életre, de sajnos ez a mi szakmánkkal nehezen összeegyeztethető, talán később majd az lesz. Ha a tanyasi életet megvalósítanánk, rögtön egy döntéshelyzet elé kerülnék a színház és a család között. Amíg azt érzem, hogy van dolgom a színházzal, addig meghatározó része lesz az életemnek. A Covid miatti kényszerpihenő alatt sokat tudtunk otthon együtt lenni, nagyon tanulságos időszak volt számomra. Először is meglepő volt, hogy így is lehet élni. Többet nem szeretném, hogy a munka annyira maga alá temessen, mint az elmúlt években, amikor innen-onnan el kellett csennem egy-egy órát, hogy a családommal legyek.
Nehezen mondasz nemet?
Már a Covid előtt elindult bennem egy folyamat, hogy erősebben tudjak nemet mondani, amire egyébként mindenkit csak bátorítani tudok. Látom, mennyire nehéz az embereknek bármilyen munkánál ezt meglépni, a pénz vagy a kapcsolat miatt. Én már szerencsére egész fiatalon tudtam nemet mondani, mint például annak idején, mikor Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, háromszor is megtettem. Meg is szokták kérdezni, hogy miért döntöttem így, mikor ekkora sikerek vártak itt rám. Erre azt szoktam válaszolni, hogy honnan tudhattam volna, hogy a közönség ennyire meg fog szeretni. Én eleinte rettegtem a Vígszínháztól, a nagyszínpadtól, a nagy színészektől és az ezer embertől, aki minden este beül. Féltem, hogy kevés leszek egy ekkora színházhoz. Azt éreztem, hogy amíg a Pécsi Nemzeti Színházban tudok tanulni a kollégáktól, a rendezőktől, addig miért ne maradnék ott. Négy év alatt sokat tanultam Pécsen, megerősödtem lelkileg is és magamra szedtem annyi tapasztalatot, amire már azt mertem mondani, hogy nagy levegő, és próbáljuk meg a Vígszínházat.
Honnan eredt benned ez a kishitűség?
Nem kishitűségnek mondanám, inkább egy természetes kételkedésnek, ami sokakban benne van. Az egyetem elején el szokták mondani, hogy aki a fények és a csillogás miatt jött ide, az jobb, ha csomagol inkább, mert ami ránk vár az nem fenékig tejfel. Első év végén én majdnem ott is hagytam a Színművészetit, azt éreztem, ez nem nekem való. Nálam ez nem egy sikertörténet volt, hanem egy folyamatos küzdelem. Nem gondoltam volna, hogy felvesznek, azt meg pláne nem, hogy azok közé fogok tartozni, akik a pályán maradnak és még boldogok is.
Vágytál a Vígszínházban rád váró főszerepekre?
Sosem vágytam ilyesmikre, én játszani szeretek. Talán álszerényen hangzik, de amikor kijöttem az egyetemről, meggyőződésem volt, hogy nekem lassan új szakma után kell néznem, azt éreztem, hogy ez nem nekem való. Egyáltalán nem hittem magamban, mélységesen bizalmatlan voltam magammal szemben, nem gondoltam, hogy belőlem valaha színész lesz. Egyébként a mai napig nem szeretem, ha művészúrnak szólítanak vagy színművésznek titulálnak, mert még most sem gondolom magamat annak. Én inkább színházcsinálónak gondolom magam, szeretek játszani a gondolatokkal, a zenével, a ritmussal, a partnerekkel. Amikor színházat csinálok, akkor gyerek vagyok. A hivatásunk egyik nehéz része, hogy a játék öröme megmaradjon akkor is, amikor ezer ember néz. El kell felejteni, különben lehetetlen önfeledten játszani, hiszen a lelkednek le kell meztelenednie ahhoz, hogy a történetet őszintén és hitelesen el tudd mesélni – és ez egy nagyon intim helyzet. Számomra a színház sokkal intenzívebb, izgalmasabb és varázslatosabb, mint bármilyen virtuális valóság.
Mennyire tudsz önmagad maradni egy ilyen helyzetben?
Nem könnyű embernek maradni, miközben minden nap másnak próbálnak beállítani. Ha valakire művészként kezdünk gondolni, félő, hogy eltűnik mögüle az ember. Engem az érdekel, hogy ki van a szerep mögött. Fontos Boka János is, de sokkal fontosabb, hogy én ott legyek a szerep mögött teljes jelenléttel, mert anélkül nem ér semmit az egész. És a nézők talán ezt érzik meg, hogy Boka János mögött van valaki, és ez már egy sokkal bonyolultabb történetté, kapcsolattá tud válni.
Mit érzel különösen nehéznek ebben a szakmában?
A mai nagy hajtásban nehéz megtalálni a saját utadat, könnyű elterelődni és pályát téveszteni. A mi pályánkon is vannak olyanok, akik tehetségesek, bizalmuk is van önmagukban, mégis ráébrednek, hogy a színházcsinálás nem érdekli őket, nem erre vágytak. A sok várakozásra az öltözőben, a megalázó megjegyzésekre bizonyos rendezőktől vagy a kritikusok negatív véleményére. Ez is egy következő dimenzió, amit meg kell lépnie mindenkinek, aki színházat csinál, hogy a sok kellemetlenséggel, amivel ez jár – az ismertség, az, hogy írnak rólad, benne vagy a köztudatban – meg kell tanulni együtt élni és nem visszaélni velük. Számomra sokszor a várakozás a legnehezebb. Én úgy szeretek próbálni, hogy a színpadon vagyok. Idegőrlő, amikor a takarásban vagy az öltözőben várakozol, talán ez a legfárasztóbb és legnehezebb. A másik legrosszabb, amikor a környezeted őrli fel az idegrendszeredet. Ez velem ritkábban fordul elő, sokkal inkább vagyok kiszolgáltatva önmagamnak. A mások által létrehozott kellemetlen helyzetből könnyebben kilépek, mint abból, amit saját magam hoztam létre, például az öltözőben. Ebben már sokat fejlődtem, le tudom nyugtatni magam. Ez egy életen át tartó várakozás, hogy végre színpadra léphess, és ezt csak szerelemből érdemes csinálni. Születésemtől fogva türelmetlen alkat vagyok, ez magammal szemben is vesszőparipám. Amikor a türelmetlenség találkozik a maximalizmussal, az egy nagyon kellemetlen dolog, hiszen az ember a legjobb akar lenni, mégpedig azonnal. Az meg sohasem sikerülhet, mert mindenhez idő kell és mindig lesz, aki jobb nálad.
Most is vársz valamire?
Ez a mostani időszak olyan nekem, mint egy társasjáték, valaki mindig épp soron van, és addig mi várunk. Ezalatt gondolkozhatunk, tervezhetünk, és tiszteletben tartjuk, hogy a másik lép. Amint eljön az idő, mi is sorra kerülünk.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian