„A színház komoly függőség”
Interjú Szávai Viktóriával
Szávai Viktória már két éve szabadúszóként dolgozik, és most először a Belvárosi Színház színpadán is találkozhatunk vele. Mesélt a szabadságról, anyaságról, a bizonytalan pillanatokról és legújabb bemutatójáról is.
Nemrég mutattátok be Budapesten az Egy apró kérés című előadást. Most dolgoztál először az Orlai Produkcióval?
Igen, örültem a felkérésnek, mert nagyon vonzott ez a csapat. A rendezővel, Rába Rolanddal anno volt egy közös munkánk a Radnóti Színházban, de Mészáros Mátéval és Járó Zsuzsival még sosem játszottam együtt, és nagyon kíváncsi voltam rájuk. Rolival elképesztően jó dolgozni, mert nagyon színészbarát, szokta is mondani magáról, hogy túl jófej velünk. Figyelembe veszi az aznapi állapotodat, meghallgatja minden nyűgödet és nagyon nyitott az ötleteidre. Az Orlainál egyébként is nagyon családias a hangulat, szóval otthonosan érzem itt magam.
Mi a színdarab alaptörténete?
Ez egy négyszereplős kamaradarab, amelyben két házaspár tölti együtt az estét abból az apropóból, hogy a sztárépítész férjnek – akit Debreczeny Csaba játszik – elfogadják a tervét egy 26 emeletes toronyház megépítésére. Én játszom a feleségét, aki a vacsora előtt közli vele, hogy a háziorvos szerint veseelégtelensége van, és új vesére van szüksége. Ezzel az egész este borul, a nagy ünneplést felváltja a pánikhelyzet.
Milyennek látod a karaktered?
Ez a házaspár nagyon jól él, igazi felsőkategóriás életvitellel, de a szerző sok mindent nem árul el karakterről. Azt tudjuk, hogy van egy pilátesz csoportja, de ezen kívül valószínűleg nem csinál semmit. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a szerepformálás, mert teljesen kötetlen volt az irány, amin elindultunk. Amikor az ember összerakja a figurát, muszáj vizionálnia a figura mögé egy konkrét életet, amit aztán behoz a színpadra.
A színdarabok mellett már évek óta megy a Sárkánylehelet című Weöres Sándor ested. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen produkcióban kipróbáld magad?
Ez még annak idején a Radnótiban készült, mikor lehetőség nyílt egy önálló est létrehozására. A Weöres versekhez való vonzódásom először is kisgyerekkoromhoz köthető: amikor 3 évesen halálosan szerelmes voltam, folyton a „Jancsi bohóc szerenádja” című verset kellett nekem felolvasni. Másodszor a kamaszkorom meghatározó élménye volt Weöres, akkor már a „transzcendens” versei érdekeltek, amelyek óriási hatással voltak rám. Végül azért döntöttem mellette, mert elképesztően színes, sokoldalú a költészete, és színpadilag jól használható a játékossága, zeneisége.
Mennyire illenek hozzád Weöres művei?
Nagyon is. Sosem véletlen, hogy az ember milyen anyaggal kerül kölcsönhatásba. Amikor az estet összeraktam, és egyre jobban belemerültem, egészen magával ragadott, magába szívott. Az volt a szándékom, hogy valahogy azonosulni tudjak vele, ami igazság szerint nem volt nehéz, mert bármennyire is furán hangzik, Weöres költészetéből árad a női energia, annyira érzékeny és finom. A Sárkánylehelet abszolút szívügyem, mert számomra nem pusztán egy előadás, hanem egyfajta beavatás is. Nem azért csinálom, mert nekem annyira jól esik, mert nem esik jól. Nem tudod elképzelni az előadás előtti perceimet, ahogy az jár a fejemben, normális vagyok, hogy én ezt bevállaltam? Miért hozom magam ilyen helyzetbe?
Minden előadás előtt így izgulsz?
Ez nem izgalom, hanem egy teljesen abnormális állapot. Amikor egy színdarabban játszom, nem Szávai Vikiként lépek be a színpadra, hanem valaki más vagyok, és rengeteg kapaszkodóm, segítségem van a kollégáktól az utolsó kellékig. Itt nincs mi mögé bújni, csak a saját agyamra, napi diszpozíciómra támaszkodhatok, hogy ezt a harminc verset elmondjam, és fogalmam sincs, hogy fog végződni az este.
Az előadásban a testvéred, G.Szabó Hunor zenész kísér. Gyakran alkottok közösen?
Eredetileg nem ő kísért, Dinyés Dániel a zeneszerzőm, aki egyszer nem ért rá, így került a képbe az öcsém. Sosem volt ambíciónk, hogy együtt csináljunk valamit, nem is gondolkodtunk soha ilyesmin, hiszen mindkettőnknek megvoltak az irányvonalai, amik érdekes módon mostanában kezdték el keresztezni egymást. Alakulóban van egy újabb közös projektünk a zenekarával, a Qualitons-szal, de ez még csak most fog körvonalazódni.
Mindkettőtökhöz közel állt a zene gyerekként?
Én voltam otthon a „zenei tehetség”, ének-zene tagozatos iskolába jártam, Hunor pedig sport-tagozatra, nagyon komolyan atletizált. Egy betegség miatt abba kellett hagynia az edzéseket, és egy vargakanyarral a dobolás mellett kötött ki, ami nagyon meglepő fordulatnak tűnt, tekintve, hogy nulla ritmusérzéke volt. Emiatt szoktam mondani, mennyire nem lehet gyermekkorban behatárolni, hogy egy gyerek merre felé orientálódjon. A tehetség kiszámíthatatlan, megfoghatatlan valami.
Belőled mi lett volna, ha nem színésznő?
Gyerekkori mániám, hogy régész akartam lenni, és ez ma sem hagyott alább. Rettenetesen érdekel az emberiség eredete, vonz a misztikus régmúlt feltárása. Állandó terveim közt szerepel, hogy egy nyáron elmegyek egy ásatáshoz önkéntesként. Ha nem a Színművészetire jelentkezem, akkor Pécsre mentem volna művészettudomány szakra, de elsőre fölvettek, és onnantól beszippantott ez a szakma, nem volt más opció.
Volt olyan a pályád során, hogy elbizonytalanodtál?
Persze, folyton elbizonytalanodom. Sokszor voltam már úgy, hogy hagyom az egészet a francba, de a színház komoly függőség is. Azt az érzést, amit egy számomra fontos előadás után érzek, nagyon nehéz feladni. Ezt a szakmát jobb esetben azért csináljuk, mert valamit át akarunk vagy ki akarunk adni magunkból. Ez egy olyan csatorna, amin keresztül rengeteg minden fel tud szabadulni benned, és erre kevés szakma képes.
Amikor a kislányod megszületett, nehéz volt megtalálni az egyensúlyt?
Egyáltalán nem. Egyrészt borzasztó nagy mázlim van a lányommal, mert végtelenül toleráns személyiség, másrészt anyukám mindig ott volt a húzósabb időszakokban, hogy segítsen. Épp ezért nem éltem meg úgy, hogy szétszakadok a tehertől, hogy színésznő legyek vagy anya. Amikor Mimi kicsi volt, nagyon tudatosan figyeltem az egyensúlyra, és mivel régóta külön élünk a papájával, megtanultam logisztikailag tökéletesen összerakni az életemet. Szerintem az anyaság kontra karrier problémakör lényege, hogy hogyan tudod átvinni a fókuszt. Ha otthon vagyok anya-üzemmódban, akkor abban vagyok száz százalékosan, ha pedig bent vagyok a színházban, akkor csakis azzal foglalkozom. Ruttkai Éva mondta egy interjúban, hogy „amikor a színházban vagyok, nem, hogy elfelejtem mi van a lányommal, hanem elfelejtem, hogy van.” Ez kegyetlenül hangzik, de így működtethető. És én ugyanígy elfelejtem a színházat, ha Mimivel vagyok.
Volt benned egy kép arról, hogy milyen anyává szeretnél válni?
Inkább az volt a fejemben, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Nagyon fontos volt nekem, hogy ne aggódjam túl az ő életét. Borzasztó nagy hiba, amikor az anyák beteges aggodalommal védik a gyereküket, ez nagyon blokkoló a személyiség fejlődésben. Hagytam, hogy szabad legyen, megtapasztalja a körülötte lévő dolgokat, felfedezze a saját világát, és én ezen belül segítem, támogatom.
Már két éve szabadúszóként dolgozol. Mit élvezel benne a legjobban?
A szabadságot. Egyelőre elképzelhetetlen a számomra, hogy lehorgonyozzak. Tizenhét évig voltam a Radnótiban, és az nagyon hosszú idő. Az életemnek az a része arról szólt, hogy úgy határoztam meg magam, ahogyan mások meghatároztak, kötöttek a játékszabályok, és sokszor voltam elégedetlen. Azt éreztem, hogy nem tudok kibontakozni, keretek közé vagyok szorítva. Amikor kiszakadtam ebből a rendszerből, akkor értettem meg igazán önmagamat, hogy az én alkatomhoz sokkal inkább illik a független lét. Ma már nem tudom úgy definiálni magam, hogy egy csavar legyek a gépezetben, ahol úgy kell működni, ahogy a gépezet diktálja.
A szabadúszásnak a bizonytalanság is velejárója. Mi számodra a biztos pont az életedben?
Mimi jelenti ezt, számomra egy bázis, hogy anya vagyok. Az elmúlt két évem a keresgélésről is szólt, magamat kellett újra gondolnom. Megnyugtat, hogy nem zártam be magam, és hogy 43 évesen nincs kijelölve egy sín, amin haladnom kell. Minden képlékeny, minden változó, és engem ez motivál, mert az új helyzetek új tapasztalásokat, felismeréseket hoznak. Szeretem feszegetni a határaimat, kitörni abból, ami már nem mozgat meg.
Nemrég az írásban is kipróbáltad magad. Ezzel is a határaidat feszegeted?
Az írásban is pontosan ezt élem meg. Ez is egy olyan dolog, amiben nagyon szabadon, kreatívan alkothatok. Érdekes, hogy olyan dolgokat tudsz magadból előhozni, amiről eddig azt sem tudtad, hogy benned van, és rácsodálkozhatsz saját magadra. Mindig volt az íráshoz affinitásom, de most már időm és bátorságom is van hozzá, hogy komolyabban foglalkozzak vele.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian