“Nem csak a gyötrődésből születhet művész”
Interjú Jaskó Bálinttal
Az utóbbi időben nem csak a képernyőn, hanem egyre gyakrabban láthatjuk már a Pesti Magyar Színház színpadán is. Jaskó Bálint mesélt nekünk a színházi nevelésről, kívülállóságról és a szerelemről is.
Mostanában a színház újra előtérbe került az életedben. Mit próbálsz épp?
Nemrég kezdtük el próbálni Pass Andi Kő, papír, olló című darabját a Pesti Magyar Színházban, ahová másfél éve szerződtem, teljesen váratlanul. A szabadúszás hosszú évei után volt bennem egy vágy, hogy újra csapatban dolgozzak, és eddig kőszínházban nem nagyon voltam. A Komában játszottam, nekem az volt a társulatom, és párszor mentem kőszínházba játszani, meg a Nézőművészetinél voltam több előadásban, de társulati tag sosem voltam. Volt bennem egy kíváncsiság a covid után, hogy ez hogyan nézhet ki, és akkor örültem is egyfajta biztonságnak. Azóta most próbálok először, hiszen előtte én csak átvettem szerepeket. Ezzel az előadással most a színházi nevelés felé kanyarodtam vissza.
Régebben intenzívebben jelen volt a színházi nevelés az életedben?
A Komával tíz évvel ezelőtt belesodródtunk ebbe, amikor kimentünk a 15. kerületbe. Ott volt egy igény, hogy ne csak létezzünk a kerületben, hanem vegyünk részt az életében, és elkezdjünk főként gimnazistákkal foglalkozni. Annak idején el is fáradtam kicsit, akkor azt éreztem, hogy nem vagyok kíváncsi a diákokra. Ez nem hangzik túl szépen, de azért is merek erről beszélni, mert tudom, hogy más színházi nevelés tanárok is megélték ezt. Aki ezt profin csinálja, annak lesznek technikái arra, hogy hogyan lehet ezt kezelni, de én azért nem vagyok profi. Élveztem ezt a fókuszt és kíváncsiságot, de egy idő után túltelítődtem. Most megint bennem van ez kíváncsiság.
Melyik előadás után érezted, hogy már sok ez számodra?
Volt egy előadásunk, a Kiállok érted a K.V. Társulattal és Láthatáron csoporttal a fiatalkori prostitúcióról, ami két állami gondozásban élő lány történetét meséli el, és én a futtatójukat játszottam. Annak volt egy olyan feldolgozó foglalkozása, amikor mi szerepben maradtunk, és ezeket érintett srácoknak adtuk elő. Volt egy nagy turnénk, ahol szerte az országba vittük otthonokba, és ott kifújtam teljesen. Egy nagyon gonosz, rossz szándékú ember bőrében kellett impróznom olyan gyerekeknek, akiket én, mint Jaskó Bálint segíteni akarok és vigyázni rájuk. Egy időre ki is szálltam ebből, de nemrég újra visszavettem, már a foglalkozás is átalakult, és az ORFK is támogatja ezt a prevenciós előadást.
Mi vonz ennyire a színházi nevelésben, hogy a túltelítődés ellenére, mégis visszatértél?
Mindig nagyon izgalmas volt, hogy egy-egy témára kerül a fókusz, és utána a közönséggel van egy nagyon aktív kapcsolat a foglalkozáson. Jó találkozni a befogadóval, mert egy előadás kapcsán így színészként nincs direkt visszajelzés arról, amit elmeséltünk. Persze érezzük a közönséget, de az a fajta visszajelzés, hogy a mi logikai ívünk mennyire ment át, nincs meg. Ez itt igazán együtt történik, hiszen én egyedül nem tudok színházat csinálni. Ez az együtt élmény semmi máshoz nem hasonlítható, csak talán az igazán jó fizikai játék élményéhez. Mikor együtt vagyunk, minden együtt történik, aminek van egy nagy endorfin adagja, ami felszabadul, és ettől tud egy négy órás foglalkozás elszállni.
Milyen témát dolgoztok fel a Kő, papír, ollóban?
Pass Andi darabja a pályaválasztást járja körbe. Keresztény Tomi rendezi és Szalai Ádám csinálja hozzá a feldolgozó foglalkozást. Mi végzős gimnazistákat játszunk, és nekik is fogjuk előadni. Én arra emlékszem, hogy ennyi idősen vagy hatalmas vágyaink vannak, vagy fogalmunk sincs merre kell menni. Van egy mumusszerű, túlhalmozott nyomás a döntés körül.
Te hogyan emlékszel vissza, nagyon tudtad merre visz az utad, vagy épp ellenkezőleg?
Én nagyon nem tudtam. Nem voltam túl jó tanuló, és a jeges rémület fogott el az érettségitől. Amikor jelentkezni kellett, nagy befolyásoló tényező volt, hogy a Színműre csak alkalmassági vizsga kell és a pontok nem számítanak. Mindenféle bölcsészkarokra beadtam, és el is kezdtem a szabadbölcsészetet levelezőn miután nem vettek fel a Színműre, és mellette g az Újszínházban csináltam a stúdiót, aztán átmentem antropológiára, ami tényleg érdekelt.
Itt össze is ért a Komával az antropológia. Abban ugye nagyon sokszor foglalkoznak közösségi színházzal, és egyre több inspiráció ért a kettő összekapcsolásában. Én felfedező akartam lenni, az antropológia is ezért érdekelt, mert volt egy romantikus elképzelésem, ami a 19. század végén még működött, hogy elmegyünk olyan részeire a világnak, ahol még nyugati ember nem járt, de ez a kétezres években már nem volt annyira valóságos. Aztán az kezdett el érdekelni, hogy a mi társadalmunkban Budapesten sok olyan közösség van, ami felé az antropológia is fordult, amit fel lehet még térképezni, kvázi a mint a modern társadalom sub csoportjait.
Amikor a Színműre jelentkeztél, csak ez volt előtted mint opció?
Nehéz szívvel mentem tovább, én ezt szerettem volna. Szívesen jelentkeztem volna operatőrnek, de nem nagyon fotóztam. Én egy nagyon lusta ember vagyok, és minden, amihez erőbefektetés kellett volna, hogy legyen lexikális tudásom vagy munkaórákat tegyek a fényképezésbe, azt kikerültem. Emiatt mindig a könnyebbik utat választottam, ezért a színészetnél úgy voltam vele, hogy ott valami csak lesz, ki lehet bekkelni. Nagyon akartam ezt, de visszagondolva nem jól akartam, tapasztalatlan voltam. A felvételin Rusznák Andris mondta, hogy ő az Újszínházban dolgozott, és menjek oda a Stúdióba, ahol végül két évig voltam. Megpróbáltam még a Színműt, de egyre zártabban, sündisznó módjára mentem felvételizni, egyre kevésbé akartam magam megmutatni. Először harmadrostáztam, másodszor másod, majd harmadszor első rostán kiestem. Utána még egyszer próbáltam, amikor elindult volna a fizikai színház rendező, mert az nagyon érdekelt, de abban az évben végül mégsem indult, hiába jutottam el az utolsó rostáig. Mondták, hogy jövőre visszavárnak, de akkor én már magamat tartottam el, külön laktam, nem akartam visszamenni öt évre tanulni.
Szüleid támogattak a színész pályán?
Amikor oda jelentkeztem, az annyira azért nem lepte meg a szüleimet, hiszen gyerekkoromtól kezdve szerepeltem, verseket mondtam. Édesapám a nyolcvanas évek elején, amikor az amatőr színjátszás indult, abszolút része volt ennek a világnak, egyetemi színpadon még vezetett amatőr színjátszó csoportokat is. Főmérnök volt a Tháliában meg a Bábszínházban is, sokat is jártunk színházba. Gyerekként a testvéreimmel műsorokat csináltunk, a legidősebb nővérem volt a rendező. Ott nem volt mese, teljesen komoly díszlet, jelmez, kellék, minden volt, egészen elképesztő műsorokat hoztunk létre. A játszás, az előadás nagyon jelen volt az életünkben. Támogattak és örültek nekem, mindig megnéztek, de azért volt bennük egy vágy, hogy valami rendes dolgot kéne csinálnom. Aki látta belülről a színházat, az azért félti a gyerekét, aki nem látta, az meg azért. Ez egy kiélezetten visszajelzés orientált pálya, ami meghatározza, hogy az embert milyen munkák találják meg, és ezért a szülőben van egy féltés, hogy a gyereke hogyan fogja ezt megélni.
Amikor nem vettek fel, el akartam menni szakácsnak, cukrásznak, annak örültek. A családunkban mindenki nagyon a saját útját járja, nem abban terelgettek, hogy merre felé kéne mennem, hanem abban támogattak, hogy magamban megtaláljam, hogy mi az én utam. Én nagyon szeretem a szakmámat, nagyon jó dolgom van, hogy azzal kereshetem a pénzemet, amit élvezek, de azért a nap végén az jobban érdekel, hogy a szűk környezetem és én hogy vagyok, az fontosabb, hogy az legyen tényleg jó.
Négy gyerek közül te vagy a legfiatalabb, ráadásul az egyetlen fiú. A nővéreid mennyire védelmeztek?
Évekkel ezelőtt jöttem rá, hogy mennyire el vagyok kényeztetve, sokáig azt gondoltam, hogy abszolút nem vagyok. A védelmezés a nővéreimnél inkább a figyelemben nyilvánult meg, ami a legkisebb testvérre irányult. Talán ez össze is ér azzal, hogy miért lettem színész, hiszen ott is megkapom ezt a figyelmet, miközben magánemberként nagyon nem szeretem, teljes mértékben introvertált vagyok. Nem szeretek saját magamként fellépni.
Akkor nem áldoznád fel a magánéletedet a színház oltárán?
Nem. Az biztos, hogy meghatározó, hogy én egy ép családban, jó környezetben, biztonságban nőttem fel, együtt vannak a szüleim, vannak testvéreim. Van arra egy jó példám, hogy lehet így élni, nekem lehet egy társam és családom. Onnantól kezdve, hogy én találkoztam a feleségemmel, akire azt tudom mondani, hogy ő a társam, minden más elhalványul. Sokkal jobban érdekel, hogy ő hogy van, együtt hogy vagyunk. Az, hogy saját magamat, a gondomat, örömömet meg tudom osztani vele, és én megkaphatom tőle ugyanezt, azután az már csak hab a tortán, hogy azzal foglalkozhatok nap mint nap, amivel. Ez tényleg sokkal nagyobb ajándék, mint bármilyen szakmai siker.
Dolgozni is úgy szeretek, hogy nem egymást tiporva, hanem egymást becsülve tesszük a dolgunkat, különben minek tesszük. Kitüntetett dolog, hogy mi ezzel foglalkozhatunk, és ennek csak úgy van értelme, hogy mi tudjuk, hogy ez jó, és örömmel tesszük.
A sorozatok sűrű világában is meg tud maradni ez az öröm?
Ott különösen jelen van, mert teljesen abnormális a tempó, a terhelés egy napi sorozatnál. Azt tapasztaltam, hogy annak van egy ilyen értelmezhetetlen világa, hogy mi nagyon sok dolgot akarunk rögzíteni, és ez annyira lehetetlennek tűnik, hogy egyszerűen csak bele kell vágni, és csak együtt sikerülhet. Ott nem találkoztam ilyen lelketlen gyártással, de azért a hosszú hónapok alatt vannak napok, amikor nem vagyunk annyira boldogok, de én akkor is inkább arra akarok fókuszálni, hogy ez nekem jó élmény volt.
Éreztél változást magadban, amikor egyre több szerep talált meg?
Itt eltelnek fél és egy évek, amikor nincsen semmi, nem dolgozik az ember. Az igaz, hogy már másképp tudok menni egy castingra, mint korábban, de ez abból ered, hogy már sokszor voltam, ez inkább ilyen életkori dolog. A legutóbbira, a Hazatalálszra már úgy mentem, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy ez meglesz-e vagy sem. Az a fontos, hogy érdekeljen, és nem azon pörgök, hogy hogyan tudom megmutatni magam, hogy biztosan én kelljek nekik. Tavasszal volt egy borzalmas casting élményem, ahová bezárkózva mentem, és nagy pofon volt, hogy ha így mész oda, akkor arra nem is nagyon tudnak mit mondani. De az nem volt bennem sosem, hogy most már akkor biztos hívnak ide-oda majd. Mindig megörülök, ha keresnek.
A több megkeresés több visszajelzéssel is jár. Ezeket, hogy fogadod?
Én az a színész vagyok, aki szereti magát visszanézni, forgatáson is sokszor visszanézem. Nagyon rosszul tudok lenni magamtól, legdepressziósabb óráim tudják ezeket követni, bosszankodom, elégedetlen vagyok. De abban bízom, hogy azáltal, hogy megnézem, látom magamat annyira kívülről, hogy abból tudok tanulni. Sose leszek jó sosem fogom elérni azt, amit szeretnék, de ahhoz, hogy közelítsek hozzá, abban segít nekem. A jót azt nehezebben tudom befogadni, ott azt érzem, hogy én miért kaphatnék jót. A rossz jobban motivál abban, hogy jobb legyek. De tudom, hogy a jó is lehet inspiráló, annak is van ereje, erre mostanában jöttem rá.
Sok az egyszer fent, egyszer lent a szakmádban. Mi inspirál, hogy a lentből fent legyen?
Van bennem egy nagy kíváncsiság, és lehet amiatt, hogy nem végeztem egyetemet, ezt a kívülállóságot érzem. Annak az öröme, hogy itt lehetek, és ezt csinálhatom, és lehet egy jelenetem a Jordán Tamással vagy akár a Tóth Andival, az ajándék. Én mindig meg vagyok illetődve, hogy a Nagy-Kálózy Eszterrel van egy jelenetünk, beszélgetünk, olyan hihetetlen. Közben azt is érzem, hogy abban sok meló van, hogy a kíváncsiságom megmaradjon. Amikor sok előadásod van, és 25 napja szünet nélkül csinálod, a világodat nem tudod, tényleg nehéz, de akkor is próbálok arra koncentrálni, hogy ami velem történik az jó dolog, és erre a feleségem is emlékeztet, ha épp elfelejteném.
Feleséged, Sisa szintén színész, és egészen hasonló életutat jártatok be a pályán. Mindig is tudtatok ebben a hálában osztozni?
Valószínűleg azért is beszélek erről, mert egymástól is tanuljuk ezt, együtt alakul. Múltkor ránéztünk a cipőinkre, és ugyanolyanok voltak. A párkapcsolatban az emberek összecsiszolódnak persze, de ezentúl abban nagyon tudunk osztozni, hogy ez tényleg milyen jó. Sosem úgy látjuk magunk előtt a jövőt, hogy ha nem az lesz, amire vágyunk, akkor összedől a világ.
Az Oltári csajok forgatásán ismerkedtetek meg. Azóta dolgoztatok együtt?
Nem, pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő most hogyan forgat. Színpadon most igen, hiszen egy színházba szerződtünk, és két előadásban is játszunk együtt, nagyon élvezem. Az egy nagyon nagy dolog, hogy mi elsősorban munkatársak voltunk, amiből szerelem lett. Mi ezáltal tudunk együtt dolgozni, és eddig nem éreztem a színházban, hogy ez a környezetünknek furcsa lenne, mert ez inkább nekik lehetne az. Senki nem tud úgy kritikát mondani nekem, mint ő, és mástól nem is tudom úgy elfogadni, ahogyan Sisától. Még a munkánkban is tudjuk egymást segíteni.
Nehéz véleményt formálni egymásról?
Ez könnyen megy, mert nincs köntörfalazás, és csak konstruktív kritikát fogalmazunk meg egymásnak. Mivel ismerem jól, ezért azt gondolom, hogy tudok olyat mondani, ami tényleg segíteni tudja. Engem elbűvöl, ha azt látom, hogy a test, a mozdulat mögött ott egy szándék, ami maximálisan kijött. Más kérdés, hogy nekem az tetszett-e vagy nem. Nyakon tudjuk csípni egymásnál azokat a pillanatokat, ahol ez épp hiányzik, mivel ismerjük egymást.
Most, hogy egy helyen vagytok, mennyire keveredik a színház és a magánélet egymással?
Nagyon nagy ajándék, hogy mi most egy helyen lehetünk. Nem kell Ádámtól és Évától elkezdeni egy történetet, ami ért engem a munkában, hogy a másikkal megosszam. Könnyebb a kommunikáció, és több időnk marad arra, hogy mi hogy vagyunk, tudunk a saját életünkkel foglalkozni. Azért vannak más melóink, megmarad a titok, a mesélés. Féltem is az elején, hogy ne legyen az, hogy mindenhová együtt megyünk, be a színházba, fel a büfébe, haza is aztán. Szerettem volna, hogy külön-külön is érjenek hatások minket, amit akár megoszthatunk, de magunkban is tudjuk tartani. Emlékszem, hogy volt egy ilyen, amikor nem tudtam, hogy mi hiányzik, aztán rájöttem, hogy az, hogy tudjak egyedül lenni. Nagyon jó együtt lenni, de mindkettőnknek szüksége van a saját terére is.
Amikor a színész életről álmodtál, ilyennek képzelted el?
Azt képzeltem, hogy nagyon sokat játszom majd, és hogy egyedül vagyok. Az a túlfoglalkozott színész kép élt bennem, ami még most is jelen van a világban, hogy a magánéletemet feladtam, beleforgácsolódtam, és nagy magányosan felszenteltem az életemet Thália szent oltárán. Erről ritkán beszélünk, de azt érzem, hogy a színházban az az elvárás, hogy te akkor vagy jó ha mindent elvállalsz, , ha fáradt vagy, rommá vagy terhelve, ha van kis mentális betegséged az is szexi, jó ha kicsit beborulsz, vannak függőségeid. Ez a depressziós művészkép még most is erős itthon. Ami tényleg van, és nagy csodák tudnak belőle születni, de ebben az értelemben nem is gondolom magam művésznek, ezzel kapcsolatban zavarban is vagyok, hogy az vagyok-e vagy sem. De én inkább egészséges ember akarok lenni, akivel együtt lehet a művészetben dolgozni. Azt érzem fontos lenne erről többet beszélni, hogy ez nem kell hozzá. Én is voltam szarul, mulattam rendesen, de az az érvrendszer nem működik, hogy ha ez nincs, akkor nem lesz az se. Azt gondolom, hogy érjen az élet, pofozzon, jöjjenek az élmények, az fontos, de ezek fognak jönni maguktól, akármit is csinálsz. Csodálatos művészek voltak, akik a 27-es klubban meghaltak, de én nem ezt szeretném, habár már ezen a koron túl vagyok. Szeretném, ha nem ez lenne a szexi.
Ne ez az önemésztő dolog legyen a művészet, hiszen nem csak a gyötrődésből születhet meg a művész. Én is sokat nyomasztottam magam, szorongtam, de ezt nem akarom, nem akarok beledögleni ebbe. Jó lenne, ha ez a nézet változna a világban, és meglátnánk, hogy abból is születhet igazán jó, ha nem szenvedünk, nem csak közepes minőség. Amikor én tartom kézben az életemet, az az igazán izgalmas érzés.
Interjú: Huszár Eszter
Fotó: Szeidl Marian